MeseAkadémia

Csodaszép nyári nap volt, emlékszem, mikor tojásom héja kipattant éppen. Nem, nem vagyok héja, csak egy égi énekes kismadár, ki szabad szárnyain a felhők között jár. Egy puha bárányfelhő volt a fészkem, melyből megláttam a Napot az égen, nem is olyan régen. Itt szállunk dalaimmal, napokon s éjjen, mesés tájaktól repes a Szívem. Könnyű szellők fuvallatain magam választom utaim, s tollaim ívén napsugár ragyog, hiszen én egy kismadár vagyok. Amerre járok, derűt találok, s szállok, egyre szállok...
S nocsak, még nem láttam ilyen sivárságot, mindenütt por és homok... Vagy talán amott? Igen, ott egy szikla áll, de látom már, hogy ez is merőben kopár. Itt semmi jele sincs életnek, lám néha a madarak is tévednek.
- Na, te szikla, ha nem is így akartad, én most egy szuszra megpihenek rajtad. Micsoda szerencse, hogy nem születtem kőnek, várhatnám, míg a fejemben gondolatok nőnek...
- Hát nem tartasz engem jelentősnek?
- Hatalmas vagy, erős és ideális falnak, de vedd észre, kérlek, hogy én ülök terajtad.
- Nem vitázom azon, hogy melyikünk a nagyobb. Nem kerültél el, tehát jelentős vagyok.
- Mindaddig, amíg tovább állok, s a szellők szárnyán kalandot találok. De te magad maradsz, s nézheted a nagy sivárságot. Nehéz életed van, nincs mentség. Mi lehet rosszabb, mint a kötöttség?
- Irigyen nézel rám, mert nincsen otthonod. Nem tartozni sehová rettenetes dolog. Céltalan repkedés az életed, míg nekem van helyem. Az Anyaföld otthont ad nekem.
- Ha ez lenne a Szívem gondja, biztos gyökeret vertem volna, s lombos fa lennék, ki virágait s magvait ontja. De nem leszek azzá, inkább velük élek, a bogaraktól megóvom őket, s cserébe Ők magvaikat adják, s én azokat vissza a földnek. Engem az erdő fái imádnak, de te mit adsz a világnak?
- Igaz, nem vagyok jó macskaeledelnek, de árnyékomban a vándor megpihenhet. S bár te nem látsz ebben szépet, de én rendszer szerint élek, mindig tudom, mi vár rám. Kemény vagyok, az ég minden viharát kiállnám.
- De kérdem tőled okkal: mit kezdesz a változásokkal? Míg én az életem így veszem, lazán, a szelek játékát élvezem igazán. S ha mégsem tetszik, hát elillanok, fogadj el így, mert ilyen vagyok.
- Még ha nem is látod, a te könnyűséged átok, kívülállóként nézed a világot. Ha nincsenek életedben határok, hol van a te biztonságod? S miként így vagy, felelősségre ki taníthat?
- Még te beszélsz? A nagy kötöttségeddel mire mész? Hát hol van itt élet, fejlődés? Hol vannak az irányok?
- Értelmetlen dolog, én minden vihart kiállok.
- Ez hát a bölcsesség? Kiállod a telet még akkor is, ha arra nincs szükség? S ha már oly sok esőt láttál, mért nem fogadod el, hogy téged is az táplál. Neked is vannak vágyaid, miért nem engeded útjukra bugyogó forrásaid?
- Ha elengedném forrásaim, úgy tűnne, hogy könnyezem. Nem tehetek ilyet, hozzám nem való az érzelem.
- Így marad körötted minden élettelen. Hát tessék, nagy keménységedben nézheted, hogy bizalom nélkül mit ér az életed. Az én Lelkem színes eleven táj, a Szívemhez minden utat talál. Te viszont a földhöz ragadsz s évezredeken át ugyanaz maradsz.
- A hegy hatalma nagy, de te csak egy repdeső bolond vagy! Majd megtudod milyen a világ, ha egy vihar egyszer a földhöz odavág. Késő lesz már akkor a biztosra gondolni, s rájössz, hogy a szárny milyen haszontalan holmi!
- Hasztalan, hogy nem csak állok, hanem élvezem azt, amivel a sors megáldott? Én szabadon szállok, s azt teszek, amit akarok, látod. De neked senki sem barátod! És most már én is továbbállok.
...Úgy bizony, jól itt hagyom ezt a pusztaságot. Vártam még kicsit, hátha marasztal, de várhattam volna még télen is meg tavasszal. Úgyhogy felröppentem s otthagytam e konok rögöt, s szálltam is már a síkság fölött. Csupa fény, csupa ég, végtelen messzeség. Hát nekem nem úgy tűnik, mint a vég. Méghogy a szárny átok és nem ajándék! Hát vajon az mit érne, ha naphosszat csak bámulnék fel az égre? Méghogy az életem céltalan, nagyon is fontos célja van! Én nem ülhetek egész nap az ülepemen, és különben is szüntelen bogarat kell gyűjtenem. Igen. Ahogy bárki másnak. Hogyhogy nincs értelme a nassolásnak? Adjam magam inkább egy kihívásnak? Hát életemben először készítek terveket: Visszamegyek a hegyhez és előcsivitelem belőle az életet. Viszek neki magvakat, azok rajta hajtanak, megszépítik, meggyógyítják, elájul majd a Nap.
Irányt váltottam és siettem hozzá nyomban. S ahogy közelebb értem, ilyet nem is reméltem, van már kezdete életnek: sziklahasadékok nyílnak s források élednek.
- Visszajöttél hozzám? Nem hívtalak hiába?
- Vissza bizony, de micsoda csodára! Érzelmek benned? Könnyek?
- Így most kicsit könnyebb... Belátom, hogy túl nehéz voltam, észre sem vettem, hogy mekkora gond van. Semmittevéssel mit ér a világom? A föld erejével kell az életet szolgálnom... Sivár köröttem minden, én is így lettem azzá. Életet adni? Teremteni? Hát hogy fogjak hozzá?
- Hiszen már teszed, csak lásd magad: útjukra engedted forrásaidat. S az a földnek életet ad, s neked igaz Lelket. Pont ezt kellett tenned.
- Majdnem itt unatkoztam egy évezredet, de te megmutattad, hogy másképp is lehet. Értem már a te bölcsességedet... De mondd, miért jöttél vissza hozzám, azt hittem végleg elűztelek?
- Mert fene a konok fejednek, értelmet adtál az életemnek. Mondtad, hogy csak repkedek, s lopom a napot, tagadnom kár volna, elgondolkodtatott. Madártávlatból igen szép a kilátás, de igazából tenni, igazi kihívás. Ígyhát visszatértem azon gondolattal, hogy hátad bevetem néhány fa és fűmaggal.
- Hozz hát nekem kérlek mindent, ami élet. A magvakból erdőt telepítek. S gondozom, táplálom neked, az ad majd fészkelőhelyet. Otthont adok, közösséget: gombák, bogarak és madártársak, rajtam mind-mind helyet találnak.
- Hozok neked magvakat és felvirágoztatlak. Mindennél nagyobb megbecsülést kapsz majd. Pompázatos leszel s nem csak itt kívül, az élővilág érzéket tár benned elismerésül.
- Mindig számíthatsz rám, a támaszod leszek. S nem kell félned többé, mert megvédelek. Biztonságot adok neked, hogy egész életedet az öröm átszője, én leszek nyitottságod s vidámságod Őrizője. Megtanítottad nekem a legnagyobbat, amit lehet, az életbe vetett bizalmat s hitet.
- S én Szellőfényként járom majd az erdőt, így teremtünk kertet, gyümölcsöt termőt.
Bevetettük, megöntöztük, aztán vártunk. S vártunk még. Zord idő volt, hó és jég. De nagy sokára végre kitavaszodott, s a napsugár megannyi zöldséget hozott...
Azóta is telis tele vagyok jókedvvel, rengeteg dolgom van: egyszerűen élnem kell! Köszönöm, hogy elmondhattam ezeket. Ég és Föld legyen Veletek!