Egyszer volt, hol nem volt – az is lehet, hogy csak ebben a mesében volt-, volt egyszer a világ peremén egy csudálatos kis falu. Nem is falu, egész birodalom! A gyerekkoromtól a legszebb álmaimig húzódik a határa, ma is gyakran látom odabenn, a fejemben.
Tegnapkirály uralkodott ott, és talán uralkodna ma is, de már elmúltak azok az idők... Nem ismerték ott a szegénységet: a legények csillagokat reggeliztek, a leányok napfényben fürödtek, a nénikék öreg botjukkal a Tejutat kopogtatták, a bácsikák pedig kristálypatak partján dominóztak. Amikor éhesek voltak, ettek, amikor szomjasak voltak, ittak. És szívesen szerettek.

Meglátogatom a sógoromat! - mondta a szegénylegény az édesanyjának, és ez az ő nyelvükön azt jelentette, hogy aznap bizony már nem kerül elő: mert jó lába és botja legyen annak, aki Tegnapkirály birodalmában bárkihez is vendégeskedni megy.

Csomagolt is az édesanyja a mesebeli tarisznyába hamuban sült pogácsát, piros, kerek, kertben érlelt, szívebüszkesége-almát a fiának. És a mesebeli fiú elindult mesebeli útján oda, a hol szívesen várták őt.

- Hol jársz itt, ahol a madár se jár? - kérdezhették volna a kis kertek kapujában álló asszonyságok a betévedő vándort, de mégsem tették ezt, mert hiszen minden madár - kicsi és nagy, színes és színtelen, szép hangú és károgó - egyformán gyakori vendég volt mindenkinél. Amikor vándor érkezett hozzájuk, kínálták jó szóval, kedves mosollyal, tiszta forrásvízzel, friss kenyérrel - tehát ugyancsak gazdag birodalom volt ez.

Nem is nézte jó szemmel a szomszédos ország királya. Nála bezzeg mindennek jól megkérték az árát! Jelenkirály országában a csillagokat talán látták volna, ha lekapcsolják a villanylámpákat az utcák során, de azok éjjel-nappal égtek, hogy mutassák országuk hatalmát, hogy elhomályosítsák az égi fényt, hogy túlragyogják a napsütést. Ezért mérgében a nap nem is sütött rájuk, csak nyáron. Ám ez nem zavarta Jelenkirály országának lakóit, hiszen úgyis éjjel-nappal világítottak, télen fűtöttek, nyáron hűtöttek házaikban az emberek.

Ha valaki vendégségbe akart menni, azt jó előre meg kellett beszélni. Nem lehetett ám „csak úgy” betoppanni a másikhoz, mert az először is nem volt otthon. Hiszen Jelenkirály országában dolgos emberek laktak: dolgoztak reggeltől estig, hogy minél jobban kivilágíthassák házaikat, és mások is lássák, milyen boldogok. Azért, ha jó időben érkeztél, szívesen láttak téged itt is, bár Jelenkirály országában - neked megsúgom - általában jókora kupacokban látogatták meg az emberek egymást.

Ilyenkor megszállták az emberek a házat, nagy zajt csináltak, hangosan nevetgéltek, nehogy magukra maradjanak, nehogy egy pillanatig is csönd boruljon a házra, amikor eszükbe juthat, hogy talán mégsem olyan boldogok.

A boltok éjjel-nappal nyitva várták az arra betévedő vándort, hogy a négykerekű, áramvonalas tarisznyákba mindig legyen mit rakni. Az utak kereszteződésében a templomok már rég bezártak, de nem is volt rájuk szükség, hiszen soha senki nem járt oda.

Itt és most! - mondták, mert tudták, hogy Jelenkirály birodalmában a pillanat az úr. Hiszen a tegnap homályos, időtlen, megfoghatatlan dolog - és ki tudja milyen lesz a holnapunk? Ma még mindent megtehetünk, mindent megvehetünk.

Jelenkirály nagy király volt. Mindenen uralkodni akart. A földön, a levegőn, a vízen, a napfényen, a csillagokon és valamennyi állaton - ahogy az a régi könyvekben meg volt az írva. Még az Időt is az uralma alá hajtotta, télen-nyáron a saját kedve szerint tekergette birodalma óráit, ahogy jó király módjára célszerűbbnek látta tologatni Idő mester kerekét. Mert idő úgysem létezett náluk - illetve itt senkinek semmire nem volt ideje.

Jelenkirály legkedvesebb lánya Pillanathercegnő volt, aki mindig csak apjának, a mának élt. Pillanathercegnőnek nem volt arca: mindennap máshogy nézett rád, aszerint, hogy mit írtak elő neki az udvari szabályok.

Pillanathercegnőnek nem voltak kedves tárgyai, hiszen mindennap kidobott mindent. Pillanathercegnő pillanatonként lett más és más - nem lehetett túlzottan szeretni őt. Nem ismerte a bánatot, de a nagy örömöket sem. Kényelmes, kellemes üvegbúrában élt Jelenkirály körül.

Tegnapkirály vándora egy nap elérkezett Pillanathercegnő palotájába.

Egymásra néztek, mégsem ismerték fel egymást. Úgy néztek át a másikon, mint egy átlátszó üvegfalon. Ebből sosem lesz így mesebeli, hétországra szóló lakodalom? Tegnapkirály vándora fogta magát, sarkon fordult és hazament a saját meséjébe. Itt nem ismerték őt, mert ahhoz bizony a Pillanathercegnőnek is át kellett volna sétálnia - legalább egyszer! - Tegnapkirály birodalmába, hogy emlékezhessen arra, hogy kit is keres. Talán túl sok idő telt el tegnap óta...

Azért ha tudtok egy apró kaput, egy kicsike ajtócskát, ami odavezet, szóljatok, hátha át tud még mászni rajta az a kisleány. Tegnap király vándora ott várja őt az idők végezetéig. Jelenkirály birodalma addig is tökéletes, kényelmes királyság marad. Nem is értem, miért vágyódtam el innen...