MeseAkadémia

Egy kis lalala

Előjött a sötétből Hiripi.
Csáléra állt a füle, az orra, a szemöldöke, a szájaszéle, a homlokránca, de még a tekintete is.
Minden csáléra, hajszra meg semmi! Ajaj!
Már mondja is Hiripi.
– Jaj, de boldogtalan vagyok!
Na, nem! Engem aztán nem! Én nem olyan fából vagyok faragva. Replikázok.
– Én meg boldogtalalalan, jaj de boldogtalalalan!
Hiripi a meghökkenéstől egy pillanatra kizökken a boldogtalanságból, már-már hajszulnak arca alkatrészei, de ezt nem engedheti, gyerünk csáléra, vissza csáléra, sírósan nyekergi:
– Ne böllenkedjen velem.
– Ki böllenkedik itt? Ki akarja a másikat… igenis boldogtalalalan vagyok, boldogtalalalan.
De őt sem olyan fából! Nézz oda, mi özönlik Hiripi kitátott száján.
– Jaj, de boldogtalalalalan vagyok.
Nekilátok én is.
– Én meg boldogtalalalalalan.
Ő se hagyja.
– Boldogtalalalalalalalalan.
Én se.
– Boldogtalalalalalalalalalalan.
Hihi. Mint egy nóta. Legközelebb egy kis dallamot is szövök bele. De arra már nem lesz idő, huhú. Hiripi legyőzhetetlen, nem fogok én itt szóhoz jutni soha többé. Hallod?
– Jaj, de boldogtalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalalan.
Ezt nem lehet kibírni. Kimegyek a konyhába, persze közben is szúrja a hátamat a lalala, főzök magamnak egy feketelevest, erre az alkalomra az való, semmi más, lalala, a feketeleves daráló nem tudja túlharsogni, lalala, a főző sem tudja túlsisteregni, lalala, lalala. Ez a Hiripi, ez a Hiripi, összelalalázza a világot.
Lám, itt is van már a konyhaablakban egy szemrehányó arc, Ófirencia kisasszony, anglasz nyelvtudor arca, mi a szösz ez, miféle zelala-bolala, nem tudok tőle anglaszul virtuózni, na tessék. És már ott is van mellette Frukkancs, ő meg nyilván nem tud a zajtól kézikázni, és sorra jönnek ám, figyeld csak ott van már Zsigula, Radibenc, Tiszilli, Hapciter, miezittkérem, mifélelalala, jönnek a költőlányok, Geszter és Ánimán, lalala, nézd ők meg Árger úrfi és Áresz kisasszony Mohácsról, te jó ég, csak nem hallatszik el Mohácsra is? De bizony, egész Mohács lalalul és lililul, rögtön kaszárakapára, s akkor aztán lesz nemulass és újabb feketemohács. Aj, te jó ég, mit csináljak? Ráadásul jön Tyzsa asszony is a csőre töltött, hatlövetű Erika írógépével, ilyen körülmények között nem lehet célbalőni, kérem, mondja mérgesen és lób-lób a hatlövetű írógépet, jaj, csak nehogy hozzám, és hozzám se, mondja a falon Kölcsey úr, fakeretben, én már több, mint száz éve megmondtam, hogy első a jókedv, a jókedv kérem, még a bőség is ráér, csak jókedv legyen, lalala, lalala, az ablakban egyre nagyobb a tömeg, az Erkel utcában sereglik a nép, a Csarnok tér felől egy rendőrkocsi, nénótitú, a Vámház körút sarkán egy tűzoltó kocsi, titunénó, ennek a fele se tréfa, hagyod abba rögtön, Hiripi! De nem hagyja, lalala, lalala, lalala.
Tragédia! Tragédia! De legalábbis tragédia, dalban elbeszélve.
Vagy tán mégsem? Kellemetes hangok szivárognak be az ablakon. Akármi legyek, ha ez nem vihogás. De vihogás bizony! Zsigula, Radibenc, Tiszilli, Frukkancs, Hapciter, Ánimán, Geszter, Árger úrfi és Áresz kisasszony összedugták a fejüket és ihognak, vihognak. Nagyon jó jel! Még Ófirencia kisasszony is ellebegtet egy mosolykát. Lopva Tyzsa asszonyra pillantok, hátha ő is, de nem, ő még ott fuldokol a lalalában.
– Lehet, hogy énekelni akar – mondja Radibenc.
– Csak talán botfülű – tódítja Tiszilli.
– Az, az – kapok a hazugságon – nem tud hova lenni a boldogságtól, de a legsajnálatosabban botfülű.
– Akkor segítsünk neki – mondja Ánimán és finoman bekapcsolódik a lalalába, hipp-hopp, lop bele egy kis dallamot, figyeld, most följebb viszi, most lejjebb, dó-ti-dó, már énekelnek a többiek is, muzsikál Frukkancs hangja, trillázik Áresz kis asszonyé, szárnyal Zsigula, Geszter és Hapciter. Tyzsa asszony is abbahagyja a lób-lóbot és beáll dallamászni.
Fordul a kocka.
A felbőszült nép elhallgat, haragja elpárálló, fekete felhő, megáll a tűzoltónénó, a rendőrtitú, az egyenruhások dalárdába rendeződnek, az utca népe fújja a dallamot, a dallam fújja őket, lebegnek. És micsoda basszus! Hát persze, a százéves bérházak is rázendítettek. A Mátyás utca aszfaltjából előtüremkedik egy orgonabokor, bontja a virágját. Hé, ordítok rá ijedten, nem látod, hogy október van!
Ez az a pillanat, amikor Hiripi észbekap. Mi ez? Elhallgat. De elhallgathat bátran, nem veszi észre senki. Az ég nagy üstdob, zengedez. Hiripi egy darabig hallgat, aztán nem bírja tovább, zümmögni kezdi a dallamot, aztán bátrabban, még bátrabban. De hiszen nincs is botfüle! És a hangja is! Ej, te lalala. De most nincs idő sopánkodni, énekelek én is torkomszakadtából.
Na, látod, milyen szépen hajszra állítottuk, ami csáléra állt!


Jó napot

Hiripi sétálni ment. Lement egy völgybe, fölment egy dombra. – Pfúj! – mondta odafönt. – Az égen borzongató viharfelhők, az ereszeken szúrós jégcsapok, befúj a kabát alá ez az eszeveszett szél, az út csúszik, majd a nyakát töri az ember, mérges hópelyhek vágnak az arcodba, a harkályok idegesítően kopácsolnak az öreg diófán, az öreg diófa is olyan, mint egy csontváz, a rémes égbe markol hegyes águjjaival, és ráadásul ez a füst, ki az, aki ezt a kibírhatatlan kátrányszagot beleeregeti ebbe az amúgy is átkozottan szomorú délutánba. Pfúj!
Ezt mondta Hiripi, és lenyűgözően szomorú volt. Rosszkedvű, mint egy bedőlt fenekű hordó, bánatos, mint egy üres éléskamra, lelombozott, mint egy tűzvész utáni lucfenyő, mord, mint egy kiszuperált gőzmozdony, zord, mint egy elhagyatott várrom, keserű, mint az avas olaj, savanyú, mint egy vödör almaecet, letört, mint az elhányt őzagancs, konya, mint egy lehullni készülő falevél, levert, mint egy láz tépte nagybeteg, gyászos, mint egy sebesült holló, úszott a rosszkedvben szegény Hiripi, lubickolt benne.
És akkor észrevette Hiripát.
Jött lobogó, piros szoknyában, cifra bekecsben, hetyke kalapkában. Virult.
– Na még ez is – morogta Hiripi –, más nem is hiányzott.
Hiripa már messziről kiabált.
– Szervusz Hiripi! Micsoda gyönyörűség!
– Már mi lenne itt a gyönyörűség? Ebben a szurokhervadásban – morgott Hiripi.
De Hiripának aztán moroghatott.
– Nézd ezeket a méltóságteljesen gomolygó csodafelhőket, a jégcsapok, mint az ékszerek, és érzed ezt a finom szelecskét, felpezsdíti a lusta vért, és nézd, hogy táncoltatja a hópelyheket, jaj de kecses tánc, figyeld csak, Hiripi, és hallod a harkályokat, boldog ritmusokat kopácsolnak az öreg diófán, s látod az öreg diófa ágai milyen csodálatos vonalakat rajzolnak az égre? Mint egy festmény Hiripi, látod? És érzed ezt a finom, finom füstszagot – mélyet lélegzett Hiripa –, hű, de jó borókaillata van, régesrég nem éreztem ilyen jókedvre derítő, borókaillatú füstszagot.
– Krhmrmr – morgott Hiripi.
– És hogy te is itt vagy, az meg mindennek a teteje – folytatta Hiripa. – Úgyis annyira szerettem volna veled találkozni.
Hiripi Hiripa hetyke kalapkájára pislantott. Hm. A kalap mögött látta a gomolygó felhőket. Na, nem is olyan gyászosak. Egy vidám hópehely megcsiklandozta a nyakát, s közben valami szívderítő ritmust hallott. Alighanem a harkályok az öreg diófán. S finom illat csapta meg az orrát, hm, boróka, borókás füst, de kellemes.
– Gyere, csúszkáljunk – mondta Hiripának, és válaszra sem várva nekifutott.
Hiripa utána.
Csúszkáltak, lobogott a ruhájuk. Ha hasra estek, nagyokat nevettek. Csillogtak nekik a fényes jégcsapok. Vidámak voltak, mint két fényre szabadult kiscsikó.
Látod, micsoda szép délután!
Jó napot.

Hiripa

Előjött a sötétből Hiripa.
Sírt egy sort, nevetett egy sort, aztán megint sírt, megint nevetett.
– Most sírsz vagy nevetsz? – kérdeztem tőle balgatagon.
– Az attól függ – mondta egy mosoly és egy hüppentés között.
– Mitől?
– Hogy sírok-e vagy nevetek.
– Ha nem tudnám, ki vagy, most már bekumott szemmel is tudnám.
– Hogy én vagyok Hiripa.
– Hogy te vagy Hiripa.
– Szemrehányni azt tudsz – visította, a könnyei, mint a záporeső, egy kisebb tüzet biztos könnyedén eloltott volna.
– Ha nem lesz állásod, elszegődhetsz tűzoltónak.
– Érzéketlen fatuskó vagy – sírta – önző majom, taplószívű, süketszívű, vakszívű vasszívű, kőszívű.
Sorolta volna estig, ha közbe nem kérdezek.
– Miért?
– Na látod, te taplószívű, ha a te süket, vak és vas szívedről van szó, rögtön közbe tudsz kérdezni, de ha az én sírásomról-nevetésemről, akkor…
– De hiszen megkérdeztem.
– Mit kérdeztél, te balgatag, emlékezz!
Ami igaz, igaz, azt kérdeztem, sír-e vagy nevet.
– Bocsánat – szégyenkeztem. – Most jön az igazi kérdés: Miért?
– Mit miért? – kérdezte kéjesen, abbahagyva sírást-nevetést.
– Miért sírsz, akarom mondani, miért nevetsz, vagyishogy miért sírsz-nevetsz?
– Azért sírok – nevetett –, mert nem tudom, boszorkány vagyok-e vagy tündér.
Nem tudom, a kedves olvasó került-e már ilyen horderejű kérdések elébe, engem mindenesetre lesodort a lábamról. Arról nem is beszélve, hogy nevetett, amikor azt mondta, hogy sír.
– Tehát akkor nevetsz, amikor azt hiszed, hogy tündér vagy, és akkor meg, ha a boszorkányt gyanítod, sírsz.
Ráncolta a homlokát.
– Most nagyon összekevertél. Tehát, amikor nevetek boszorkány, amikor sírok, tündér?
– Fordítva.
– Akkor tehát – kezdett bele, de nem tudta ám folytatni, mert az ablakban föltűnt Ófirencia kisasszony, anglasz nyelvtudor, sziri-szúrós szemmel.
– Már megint miféle hablaty és hebehurgyaság folyik itten, amitől nem tudok anglaszul virtuózni, holott!
Ha holott, akkor ezer jaj nekünk. Zuhanórepülésben, mint egy vándorsólyom, rátörtem Ófirencia kisasszony megszelídítésére.
– Azt hiszem, egyedül csak te tudsz segíteni – mondtam neki szemérmetlenül.
Máris eltűnt szeméből a sziriszur, finomkásat csücsörített, mint akit hájjal kenegetnek.
– Mi a probléma? – ereszkedett le közénk fensőbbségesen.
Mondtuk.
De ezt már hallotta Frukkancs, Zsigula, Radibenc, Tiszilli, Hapciter, Geszter és Ánimán is, akik odasereglettek a hablatyra és hebehurgyaságra. Sőt hallotta Tyzsa asszony is, aki fölemelkedett hatlövetű Erika írógépe mellől és kipillantott az ajtórésen. Méghogy tündér! – méltatlankodott a tekintete, mivel Tyzsa asszony minden nőt boszorkánynak tartott, mentségére szolgáljon, hogy sajátmagát is. Puff, bevágta az ajtót, és visszaült a hatlövetű mellé. Tratata – célbalőtt.
– Egy szavazatot kaptál a boszorkányra – mondtam Hiripának. – Úgy van, szavazzunk – értették félre a többiek, és nagy, összevissza ordítozás zúdult a nyakunkba: tündér, boszorkány, boszorkány, tündér. Ki ahol érte.
– Kuss, ti alantas népség – szisszentett Ófirencia –, csak nem képzelitek, hogy ez a vakarcs itt tündér vagy boszorkány, ugyan, hol van ő attól… jaj, jajaj!
Jaj bizony, jajaj! Mert, huss, egy bagoly röppent ki Hiripa szeméből, rácsapott Ófirencia kezére, belecsípett, jajaj!
– Húúú, boszorkány – sóhajtottuk mind. Csak Ófirencia kisasszony jajveszékelt vérző kézzel.
– Ó, ez a csúnya bagoly – mondta Hiripa –, ne haragudj – és megsimogatta Ófirencia kezefejét, hipp-hopp, a seb begyógyult, hipp-hopp, elmúlt a fájdalom.
– Húúú, tündér – sóhajtottuk mind.
Na, akkor most tündér vagy boszorkány?
Még szerencse, hogy a hablaty és hebehurgy Mohácsra is elhallatszott, mert, íme, nagylihegve jött Árger úrfi és Áresz kisasszony.
– Mohácsról azt üzenik, hogy tündér – jelentette Árger úrfi. Áresz kisasszony elképedve nézett rá.
– De hiszen éppen ellenkezőleg! Azt üzenik, hogy boszorkány.
Hiripa boldogan nevetgélt.
– Megmutatom a boszorkányruhámat – mondta és magára öltött egy végre való fekete krepdesint, tüllt, vásznat, selymet és tafotát, fekete gyöngyökkel, fekete rojtokkal, fekete csipkékkel, fekete gombokkal.
Gyönyörű volt.
– Jaj, de rút – kiáltották kórusban a lányok.
Mármint Ófirencia, Frukkancs, Áresz kisasszony, Hapciter, Geszter és Ánimán. Még Tyzsa asszony is segített nekik odabentről, pedig nem is látta Hiripa boszorkányruháját.
– Gyönyörű – kiáltották kórusban a fiúk.
– És tündérruhám is van – folytatta Hiripa és máris fehér fodrokban csillogott, ragyogott.
– Gyönyörű – zengték a fiúk.
– Jaj, de rút – zúgták a lányok.
Na erre eltörött a mécses.
– Akkor most boszorkány vagyok vagy tündér?
– A vak is láthatja, kedves Hiripa, a vak is láthatja… – dadogtam.
– Miért nem mondod? – kiáltott rám, s mivel nem válaszoltam, nekiállt, sírt egy sort, nevetett egy sort.
– Most sírsz vagy nevetsz? – kérdeztem tőle balgatagon.
– Te érzéketlen fatuskó, te önző majom – sírta –, te taplószívű, süketszívű, vakszívű, kőszívű!
Ezt mondta, pedig akkor már régen beleszerettem.