Puszmak feküdt a fa alatt, várta a sötétedést, amikor vadászni indul. Várta a pillanatot, de már azt is érezte, hogy nem a régi. Félelmetes, erős szemfogai, amelyekkel megragadta áldozatai nyakát és gerincét, még élesek, a szaglása is tökéletes, ám a gyorsasága megkopott, egykor kemény, izmos lábai elfáradtak, hallása és látása is gyengült. Nem vallotta volna be senkinek, az istenért sem, mert elveszett volna a tekintélye. Abban az országban, ahol élt, Afrika közepén, senki sem törődött az oroszlánok lelkivilágával, mindenki arra gondolt, éppen elég az, hogy ők a legerősebbek és mindenki fél tőlük. Az pedig, aki a legerősebb és akitől mindenki fél, ne várjon még megértést is.
Puszmak azon az estén is támadásba lendült, mert tudta, hogy táplálékot kell szereznie családjának.
Az oroszlánok ugyanis nem csupán erősek és félelmetesek, de kötelességtudóak is és jó apukák. Márpedig jó apukának lenni nem könnyű, sok türelem kell hozzá. Ám Puszmak aznap este lemaradt a gazellákról és magányosan ment haza. Nem volt benne szégyenérzet, mert az oroszlánok nem éreznek szégyent, nem is tudják, mi az, akkor is öntudatosan mennek haza, ha nem zsákmányoltak semmit. Otthon csend fogadta, senki sem tett neki szemrehányást. Ő azonban álmatlanul töltötte az éjszakát. Mi lesz holnap? És holnapután? Ebbe meg bele sem mert gondolni. Abban biztos volt, hogy nem adhatja fel. Reggelre azután megszületett benne a döntés. Átvágott a hosszú, kietlen félsivatagon, átverekedte magát a bozótokon, amíg megérkezett Barungiba, ahol régi gondozója, Wole Belufa élt. Mert az oroszlánok megőrzik magukban a régi gondozójuk arcát és ragaszkodnak is hozzájuk. Szeretik azokat az embereket, akik valamikor a gondjukat viselték. Puszmak Barungi határában várt egy fa alatt. Az emberek távolról nézték, nem tudták, mi lesz most. Wole már idős ember lett, bottal ment. Biztosra vette, hogy Puszmak nem támad rá. De mit akar?
-Mit történt, Puszmak?
-Megöregedtem – felelte szomorkásan ő. – Lelassultam. Már nem tudom eltartani a családomat.
-És most mi lesz?
-Kellene egy másik foglalkozás – mondta Puszmak.
-Másik foglalkozás? – csodálkozott el Wole.
-Igen – bólogatott szomorkásan az oroszlán.
-Rendben van, felelte Wole.
Szerette az oroszlánt, az egyik kedvence volt a rezervátumban, ahol sok évvel korábban megismerkedtek. Megoldom. Már támadt is egy ötlete. Megsimogatta Puszmak fejét, aki hálásan hozzásimult. Wole este felszállt a vonatra, ami a fővárosba, Windhoekbe vitte. Beszélt a régi munkatársaival, ügyvédekkel, akik segítettek eljutni a külügyminiszterhez is. Az ország, Namíbia címere már foglalt volt, abban két antilop és egy lármás rétisas szerepel. Talán belefért volna egy oroszlán is, de a külügyminiszter azt mondta, hogy ez nem ilyen egyszerű. De van egy kis sziget Európában, Jersey-nek hívják, ők most keresnek címeroroszlánt.
-El kell utaznod Európába – mondta Wole másnap Puszmaknak, aki türelmesen várakozott rá Barungiban.
-Mi az az Európa?
-Esős, hűvös és sok ott az ember – felelte Wole.
-És mi az, hogy sziget?
-Az egy kis földdarab, amit tenger vesz körül.
-Ha el akarod tartani a családodat, akkor vállalnod kell – bíztatta őt Wole. – Amíg a címer elkészül, maradhatsz a londoni állatkertben, utána letelepedtek egy afrikai rezervátumban, és megint együtt lehetünk.
Puszmak bólintott. Egy hónappal később útrakelt. Európa csakugyan esős volt, hűvös és sok volt az ember. De hát az oroszlánnak sincs mindig arany élete. Egy hétig tartott, amíg a címer elkészült. Puszmak elégedett volt vele, sokat nézegette, mielőtt visszautazott Afrikába. A kikötőben Wole várta.
-Büszke vagyok rád, Puszmak – súgta a fülébe a gondozó, ő pedig hálás pillantást vetett rá. Ők ketten tudták, hogy még egy öreg oroszlánnak is jólesik a dicséret.
