Hol volt, hol nem, egy színarany erdőben születtem, mint a mesében. Az ülepemre estem, s nem a fejemre, s árgus szemekkel lestem büszke felmenőimre. Apám így szólt: „Legyen neve: Aranypele”- majd folytatta, figyelvén a bámulatot – „Olyan utat követ ez,” – s közben rám mutatott – „mire e név kötelez.” Nos, a lényeget vettem: legyek több, jobb, szebb és gazdagabb híres mókuscsaládunk minden valaha élt kiemelkedő tagjánál. Hát igen, lehettem volna nádszál, de rosszat húztam a gólyánál; ide dobott, e családba, nincs mit tenni, ez a pálya.
Elkezdtem hát karriert építeni: mogyoróból, azt mindenki szereti. Voltak nehéz évek máskor pedig szépek. S most be kell látnom ez nem kevés: sosem volt ilyen bő termés. Még be sem gyűjtöttem mindent, csak félig, s máris új odút kellett találnom, mert kinőttem a régit. Mogyoró meg mogyoró mogyoró hátán, így néz ki a kamrám. Míg csak élek, mindig bőven lesz élelem, apám büszke lenne rám, ha még tudná, hogy létezem. Mit összespóroltam, míg ínséges idők jártak el fölöttem, egész életemben csupán egyszer költöttem:
„Ez az élet borzasztó,
Pisze orrat horgasztó,
Egy van benne, ami jó:
A mogyoró vagy a dió!”
Hogy művem a szélbe oda ne vesszen, új odúm fölé kifüggesztettem.
Egy csodaszép őszi nap, sötétbe hajlott az alkonyat, mikor sűrű fellegek az égboltra libegtek, mihamar egymásnak estek, s oly nagy vihar kerekedett, esett bizony rengeteget. Míg az orkán a fák tetejét nyírta, egy ideig bíztam, mert az odúm még bírta. De az tuti, hogy nem volt kiírva: „Gyere be bátran, lakhatsz nálam!”, mégis akadt hívatlan társam:
- A múltkor még volt hely ebben az odúban, de most se ki, se be, mert beszorultam.
Hát szebbnek képzeltem ezt az estét, minthogy taszigálom egy róka testét ki az odúmból, de nem adja föl, s csakhamar beesik és az életemre tör:
- Most akkor mi van? – kérdi a zavart ravasz.
- Hát próbálom eldönteni, hogy megeszel, vagy ásítasz.
- Jó reggeltet mindenkinek! Hú de megtelt ez az üreg. Ne röhögj, hogy nevem lüke, üdvözletem, Barátfüle. Órák óta futkosok a rút viharban, merőben eláztam a zivatarban. Csak menedéket kerestem, de most, hogy mondod, egész megéheztem.
- Na jó, mint látod, mogyoróból akad elég, míg Aranypele nevű mókusból csak egy van. Kérlek ezért, ha erősséged a számtan, s oly éhes vagy mint mondod, aránytalan volna mókuslakomába fognod, helyette inkább egy mogyorót török.
- Szóval mogyorót. Török?
- Az. De ha ízlésed kívánja, alá is pörkölök.
- Azt kell mondanom, hogy meglepsz, bár ez élethosszodnak nemigen kedvez. Még nem ismertem senkit, aki többet süketelt nálam, mielőtt bevégezte volna a számban. Úgy tudod a sódert lökni, hogy kezdek tényleg zavarba jönni.
- Ugyan, ne zavartasd magad. Ne gyötörd az agyad, csak pihend ki a fáradalmakat. Aztán utadra engedlek, csak ne feledkezz meg rólam mint hű társadról a gondban.
- Látom, itt egóból és mogyoróból nincs hiány, benőtted ezt az odút, mint erdőt a lián. De, hú! Ezt az egész mogyorót nekem törted fel? Tudom, tudom, e hőstettet ne felejtsem el…
- Hát mit vársz tőlem? Tán látszatra van bőven, de kereskedő vagyok. Ha kieszel a vagyonomból, abba épp úgy belehalok, mintha te magad ennél meg. Ki sem férnél az odúmból, mindketten itt vesznénk. Ne tedd ezt velünk, kérlek!
- De hát annyi mogyoród van, hogy akár várat is építhetnél belőle, s elég lenne élelemnek tíz esztendőre. Nem is értem, hogy a többiek mit esznek, vagy ők azok, akik idén éhen vesznek?
- Látod, éppen ebben áll a lényeg, ez a nyitja a seftelésnek. Én időben gondoltam a jövőre, míg a többiek nem láttak előre, így kénytelenek lesznek, és kényem, kedvem szerint így majd tőlem vesznek. S én csak egyre gazdagodom.
- Á, tehát magad vagy a mogyoró-nagyhatalom.
- Úgy van! Míg nem szenvedek hiányt gyűjtési erőben, én leszek a legfontosabb mókus az erdőben.
- De a királyság elvész egy óvatlan percben, mert a mogyoróval töltött mókus a kedvencem.
- Nekem meg a mogyoróvaj lesz, amint megfejtem a receptjét, vagyonokért árulom majd minden egyes cseppjét… Hé! Van egy szőrszál az ínyvitorládon! Ha leveszem, kiköpsz? Beszéljük meg!
- Nincs miről beszélni, csak engedj már nyelni!
- Köpjél ki azonnal! Ez így nem fair!
- Pfhö! Méghogy nem fair? Ezt épp te mondod? Az erdőben folyton sovány, satnya mókusokba botlok! Elgyűjteni előlük a mogyorót, hogy aztán tőled vegyenek télirevalót, az fair?
- Jól van, jól van, ne húzd föl magad. A jóllakott mókus úgyis csak a torkodon akad. Egyébként is jó termés volt idén, mindenkinek jut elég eleség, csak tavasszal jönnek majd a panasszal.
- Te másra nem is gondolsz csak magadra.
- Miért, te mire gondolsz még, a hasadra?
- Tudod, mennyire vágyom egy jó falatra? A gyomornedveim a torkomban tobzódnak, akármit találsz ki, nem mondok le rólad!
- Akkor élnék az utolsó kívánság jogával, és megismerkednék egy kedves rókával.
- Segítenék neked, de sajnos nem ismerek ilyet. Szóval továbbléphetnénk e kis kudarc felett, s én végre valahára megebédelek.
- Legalább dumáljunk egy nagyot, egyetlen barátom sincs már. Tudod, kereskedő vagyok, nem empátia-kincstár.
- Kedves, hogy rokonszenvezel velem, hogy meséljek magamról, nincs is ellenem… Ah, kész kudarc az életem… egyfolytában csak tömöm a fejem, s nekem sincs barátom senki sem, mert ha valakivel megismerkedem, azt rögtön megeszem. S mivel nincsenek barátaim, folyton ennem kell avégett, hogy valahogy elfedjem az ürességet, hogy elüssem az időt. S nem tudom megállítani ezt az ördögi kört.
- De hát itt a pompás alkalom, engem nem ettél meg, egy barátságnak adtál lehetőséget.
- Igen, meg az éhségnek.
- Ugyan már! Tégy egy próbát, azaz baráttá a prédát.
- Tudsz valami módszert, hogy hogyan kell azt kezdeni?
- Nem igazán, de merem sejteni, hogy ha valami nagy tettet vinnénk véghez, jó alap lehetne a haverság kezdetéhez.
- Részemről megvolt. Elszalasztottam az erdő legjobb falatját, hogy hallgassam a szakadatlan hadoválását. Ismereteim szerint, ez a legnagyobb hőstett, rögtön azután, hogy a nagybátyám nős lett.
- Most biztos, hogy meg kéne sértődnöm, de ezzel nem törődöm, miközben levegőért kapkodok a másik sérelem miatt: te azt mered várni tőlem, hogy kidobálom a mogyoróimat? Inkább egyél meg, te könyörtelen állat! Nem is szólok hozzád, jó étvágyat!
- Biztos jó kezdés az összeveszés, mert innen csak felfele vezet az út, de önerőből nem tudom elhagyni az odút. És nem tudnék már tenni ellened, mert túlságosan megkedveltelek. Szóval egy nagyobb odúnyílást faragunk, vagy nincs menekvés, barátok maradunk… Már vagy egy perce nem szóltál semmit. Ez teljesen megrendít… Jó, jó hatalmas hős vagy, szilárd kitartásod tanújelét adtad.
- Na végre, lazíthatok! Már úgy éreztem, megfulladok. Végül is, ha nem beszélek, mi értelme van a lélegzésnek?
- Tekintsd azt is befektetésnek.
- Hát milyen befektetés az élet, ha végül mind meghalunk?
- Vagy kicsit mégis itt vagyunk, ha valami olyat alkotunk, ami utánunk is létezik, és mások is élvezik.
- Kiszolgálni másokat? Ez kezd érdekelni, nos halljuk a számokat!
- Nincsenek számok. Más itt a lényeg, a kényelem, szerintem, megbénít téged. Nem látod tőle a lehetőséget, mely benne rejlik a magokban, s általuk egy mogyoróültetvénnyi mókusparadicsomban. Csak képzeld el, hogy mi lenne, ha nem lennél nagy dumájú uzsorásként feledve, s a mogyoróid közé temetve.
- Te most megint azzal jössz nekem, hogy tagadjam meg az eddigi életem?
- Azt mondom csak, hogy engedd el a hatalmat és hozzunk létre egy szabad játékbirodalmat. Nem függnek majd tőled, de a barátaid lesznek. És lesz néhány jó éved, amíg meg nem eszlek.
- Ha nem is vágom rá rögtön, hogy rendben, azért volna kedvem elmélyülni a tervben…
Dolgoztunk, vitáztunk rajta néhány napot, s közben kicsit a mogyoró is fogyott. De végül kirajzolódott a terv, s a csöpp csapat ünnepelt. Alig győztünk végezni. Először is néhány hétig fogytunk, hogy végre kiszabaduljunk és rohanhassunk ültetni. Jó hangulatban melóztunk, nem vitás, bár szívtunk is eleget, ahogy ez a munka körül szokás. Barátfüle nagy iramban kotort néhány lukat, amibe beleszórtuk a mogyoró-magokat. Megtrágyáztuk nagy lelkesen, azt még én sem sajnáltam, de egyetlen magot sem hagytunk a kamrában. Ehhez viszont évek kellettek, hogy magamnak megbocsássam.
De elteltek az évek, a bokrok így dúsak, szépek, s csodabirodalma lett a mókusnépnek. Szereztem könnyedén sok-sok jó barátot, s felszabadít, hogy nem szolgálom többé a kapzsiságot.
S amint látjátok, nem lettem rókaeledel, de lassan most már mennem kell. Olyan szórakoztató napestig e nagy csapatban mulatni, nem szeretek egy percet sem kihagyni.
De azért jó volt veletek, most viszont tényleg megyek. S már csak egyet kívánok: mindenkinek egy mogyorónyi boldogságot!
