Odafenn, a magas égben, Felhőország kövér, nedves falú, állandóan beázó palotájában lakott Égboltkirály. Bozontos, fehér haja volt, és fájós ízületei, mert az állandó nedvesség, a nyirkos falak nem tettek neki sem jót. Égboltkirály sok vihart látott király volt, egykori véget nem érő esőzésekkel, nagy, vizes történetekkel a fejében, de ma már leginkább csak pihengetett, és öntözgette száradó emlékeit.
– Micsoda égzengések voltak egykoron! Micsoda hatalmas esők! Az volt ám az én időm! – mondogatta maga elé, hátha valaki meghallja még őt.
– Te is hallod a hangját? – kérdezte valaki mellettem.
A folyó partján feküdtünk, becsukott szemmel, egymásba kapaszkodva. Manóidő volt, ez az ő ideje. Ilyenkor bőröndbe zártam összes gondom-bajom, kesze-kusza életem, és csak rá figyeltem. Embergyereknek látszott most, apró, vékonylábú embergyereknek. Manósapkáját otthon hagyta, túl meleg volt már neki. Én sem vettem fel a tündérruhám. Ma azt játszottuk, hogy emberek vagyunk.
– Már kinek a hangját? – kérdeztem félálomban, de nem volt nagy kedvem gondolkozni, ahhoz túl szépen sütött a Nap.
– Hát, az Égboltkirálynak! Mondd csak… a felhők is megöregednek egyszer? – faggatott, egy fűszálat rágcsálva.
– Ők öregszenek csak meg igazán! – mondtam, még mindig csukott szemmel. (Nesze neked, délutáni alvás!)
– És akkor ők is bottal fognak járni? Sosem láttam még égen kopogtató felhőt!
– Nem éltél még eleget! – nyitottam ki a szemem, és az ég felé mutattam. – Nézd csak, az ott, az a nagy, fehér felhő a királyi palota.
– Abban laknak a felhőkirálykisasszonyok, ugye?
– Ha te mondod!
– Lehetek én a felhőkirálykisasszony?
– Nem bánom; de vigyázz, ez komoly feladat! Ha otthon nem locsolod meg a virágokat, én megteszem helyetted. Ha viszont elfelejtesz esőt varázsolni, szomjan halunk!
– Ígérem! Ígérem! Kezdjük már el! – követelőzött, de már akkor sem tartotta be a minden szavát. Néhány perc múlva megfeledkezett az esőcsinálásról, a folyóitatásról: csak arra a hosszú, fehér ruhára gondolt, amelyet álmában viselhetett...
...Égboltkirály békés, égi király volt, aki báránytürelmével próbálta nevelgetni mihaszna lányait.
– Mit is tehetnék mást… csak az apjuk vagyok! – mondogatta magában, amikor egy-egy kiadós égzengés után a palota előtti kerti széken ücsörögve várta, hogy kisüssön a Nap. Ilyenkor a felhőlányok behúzódtak a palota termeibe, és lentről, a földi világból szinte nem is látszottak, úgy eltűntek az emberek szemei elől.
Felhőkirálykisasszony a legszebben megrajzolt leány volt az összes égi leányzó közül. Első látásra akár kedves, jóravaló királylánynak is mondhatnánk, de mit szépítsünk, igazi apaszomorító volt. Viszont szép volt, csodaszép – és ez odafenn, az égi világban (ahogy a lenti világban is) sokat számít ám! A Napra lehetett nézni, de rá nem, olyan szépséges volt, ahogy édesapja birodalmának, a tiszta kék égnek a szélén csücsült habfehér ruhájában, és lógatta a lábát.
– Lóg az eső lába! – mondták az emberek, és esernyőt vettek magukhoz. A békák is nyugtalanok lettek, fel-alá mászkáltak apró létráikon.
Testvérei, a Szél, a Hold és a Nap felosztották igazságosan egymás között az égi birodalmat, de a felhőlány persze fütyült a határokra! Eltakarta a Napot, ha azt látta, hogy odalent, a Földön hanyatt fekve imádják őt, eléhasalt a kövér Holdnak is, ha bosszantotta teliholdkor a háztetőkről felhangzó macskanyárvogás. Felhő királykisasszony szeszélyes volt és meggondolatlan: hol sírt, amikor nem kellett volna – ilyenkor megáradtak a folyók, víz öntötte el a partokat –, hol pedig összeszorította a száját, és nem volt hajlandó egyetlen árva vízcseppet sem kiengedni a markából.
A legidősebb bátyja, Szélapó is megharagudott rá.
– Felhőcske húgom, nem járja ez! Ne sárgulj az irigységtől, ha a Napot is rajongással szeretik az emberek! Hagyd meg neki ezt a színt! Ne kívánd el tőle, hiszen a te hófehér ruhád szép és szeretnivaló! – mondogatta, de Felhőkirálykisasszony ki nem állhatta a bölcs tanácsokat. Forgatta szépséges szemét, befogta szépséges fülét, sőt, nem átallotta a háta mögött a nyelvét is kiölteni.
– Ugyan, hagyj már ezekkel az ócskaságokkal! – rántotta meg vállát, amikor már torkig betelt a tanításokkal. Mert Felhő királykisasszony fittyet hányt az okos szavakra: önző volt, és gyakran igazán elviselhetetlen.
A kis emberformájú gyanakodva nézett rám.
– Biztos, hogy ez az én mesém?
– Ha most azt gondolod, hogy Felhőkirálykisasszonyt nem lehetett szeretni, hát nagyon tévedsz! – nyugtattam meg őt, mert tudtam, nagyon fontos neki, hogy szeressék. Mindennél fontosabb. – Gyakran láttam őt az égbolton a többi felhőlánnyal kergetőzve; sosem láttam náluk kedvesebb látványt.
Mert az ezerarcú felhőlány tudott ám szelíd is lenni – igaz, az utóbbi időben leginkább unott volt, és levert. Egyetlen dolog mozgatta meg igazán a fantáziáját, kavarta fel lelkét: egy ezüstösen csillogó, könnyeden szárnyaló repülőgép, aki minden héten ugyanabban az órában hasított végig az égbolton, hófehér csíkot hagyva maga mögött. Az ezerarcú felhőlány napról napra jobban várta azt az órát, amikor feltűnik az ezüstruhás herceg, szép, kiterjesztett szárnyakkal, apró, kerek üvegszemekkel az oldalán. Teljesen elgyengült, valahányszor meglátta. Egy idő után megfeledkezett a dolgáról is: hogy szép, szabályos időközönként váltogassa természetét. Már sok-sok napja egyetlen csepp vizet sem engedett ki magából. Pedig a fű kiégett az emberek talpa alatt, szárazra aszalódtak a gyümölcsök a fán, kiszáradtak a kutak, a békák tikkadtan pihegtek a létrák tövében. De az ezerarcú felhőlány ezzel mit sem törődött. Nem törődött a többi felhőlánnyal, akik nevetve súgtak össze a háta mögött, és Égboltkirállyal sem, aki elégedetlenül csóválta a fejét.
– Nem lesz ennek jó vége, nem hozzád való ő! – mondogatta volna lányának, de aztán inkább magában tartotta nedves szavait. Az ezerarcú felhőlányt úgysem tudta volna meggyőzni. Az meg csak ült, bámulta az eget, de hogy mire várt igazán, azt talán maga sem tudta volna megmondani.
Aztán egy napon az ezüstruhás nem jött el.
Eltelt egy nap, két nap, tíz nap – és a sokszemű, ezüstruhás herceg egyáltalán nem jött többé.
– Szélapó, segíts nekem! Meg kell tudnom, mi történt vele! – kérlelte legidősebb bátyját kétségbeesetten.
De Szélapó komoran hallgatott.
– Nem leszek rossz, ígérem! Megöntözöm a virágokat, feltöltöm a folyók medrét, csak mondj már valamit!
Ekkor Szélapó lement az emberek közé a földre, és felfújta hozzá a szavaikat.
“Sajnos, nem lehet már többé elindítani…” – hallotta a hangfoszlányokat Felhőkirálykisasszony. “Kikoptak a csavarjai, elavult a szerkezete. Pedig mennyire tudott repülni… fel, a Nap felé!”
Felhőlány könnye eleredt bánatában – a kutak pedig újra megteltek, inni kaptak a gyümölcsfák; a folyók kiszáradt medre is megtelt vízzel. Az emberek boldogan szaladgáltak ide-oda lent, a földi világban. És mert a könnyek sem tartanak örökké – az ezerarcú felhőlány is lassan megvigasztalódott.
De azt nektek elárulom, hogy a Felhőkirálykirálykisasszony azóta is az eget kémleli. És ha meglát egy olyan repülőt, akinek alakja, igéző tekintetű kerek üvegszemei egykori hercegére emlékeztetik őt, bizony újra és újra elsírja magát.
Azóta rend van a világban. Már ami a felhőket illeti.
(Mirtse Zsuzsa: Égforgató csodagyűrű
Jankovics Marcell illusztrációival
Méry Ratio Kiadó, 2004)
