Az ötödik bolygó nagyon érdekes bolygó volt. Ez volt valamennyi közt a legkisebb. Éppen csak akkorka, hogy egy lámpa meg egy lámpagyújtogató elfért rajta. A kis herceg el sem tudta képzelni, mi értelme lehet valahol az égbolton egy bolygón - amelyiken se ház nincs, se emberek nem laknak - egy lámpának meg egy lámpagyújtogatónak. Mégis azt gondolta magában:
„Lehet, hogy ez az ember itt: merő képtelenség. Mégis kevésbé képtelen, mint a király, a hiú,
az üzletember meg az iszákos. Az ő munkájának legalább van valami értelme. Ha meggyújtja a lámpáját, mintha egy csillagot segítene világra vagy egy virágot. Ha eloltja a lámpáját: elaltatja vele a virágot vagy a csillagot. Szép foglalkozás. És mert szép, valóban hasznos is.”
Amikor a bolygó közelébe ért, tisztelettel köszöntötte a lámpagyújtogatót:
- Jó napot kívánok! Miért oltottad el a lámpádat?
- Mert ez a parancs - felelte a lámpagyújtogató. - Jó napot!
- Mi a parancs?
- Hogy oltsam el a lámpámat. Jó estét!
Azzal meggyújtotta a lámpát.
- De hát akkor miért gyújtottad meg újra?
- Mert ez a parancs - felelte a lámpagyújtogató.
- Nem értem - jegyezte meg a kis herceg.
- Nincs is mit érteni rajta - mondta a lámpagyújtogató. - A parancs: parancs. Jó napot!
És eloltotta a lámpát.
Aztán egy piros kockás zsebkendővel törölgetni kezdte a homlokát.
- Szörnyű mesterség ez! Valaha régen nagyon értelmes volt. Este meggyújtottam, reggel
eloltottam a lámpát. Aztán reggeltől estig pihenhettem, és estétől reggelig alhattam.
- Azóta megváltozott a parancs?
- A parancs nem változott - mondta a lámpagyújtogató. - Éppen ez a baj! A bolygó évről évre gyorsabban forgott, a parancs viszont maradt a régi.
- És? - kérdezte a kis herceg.
- És most, hogy percenként fordul egyet a tengelye körül, nincs egy másodpercnyi nyugalmam! Percenként oltok meg gyújtok.
- Mulatságos! - mondta a kis herceg. - Egy nap egy percig tart nálad.
- Egyáltalán nem mulatságos - mondta a lámpagyújtogató. - Tudod, mióta beszélgetünk itt egymással? Egy hónapja!
- Egy hónapja?
- Úgy bizony. Harminc perce. Az harminc nap! Jó estét!
És meggyújtotta megint a lámpáját.
A kis herceg meg csak nézte, és megszerette ezt a lámpagyújtogatót, aki olyan híven ragaszkodik a parancshoz. Eszébe jutott, hogyan kereste annak idején a napnyugtákat, hogyan húzta odébb a székét. Szeretett volna segíteni a barátján.
- Figyelj csak ide... Tudok egy módot rá, hogy pihenhess, amikor csak akarsz.
- Vagyis mindig - jegyezte meg a lámpagyújtogató.
Mert lehet valaki egyszerre hűséges is meg lusta is.
- A te bolygód - folytatta a kis herceg - olyan kicsi, hogy három lépéssel körüljárhatod. Ahhoz, hogy állandóan a napvilágon maradj, egyebet sem kell tenned, mint elég lassan járnod. Így aztán, ha pihenni akarsz, elkezdesz járni... és a nappal addig fog tartani, ameddig kívánod.
- Ezzel nem sokra megyek - felelte a lámpagyújtogató. - Világéletemben egyet szerettem:
aludni.
- Öreg hiba - mondta a kis herceg.
- Öreg hiba - mondta a lámpagyújtogató. - Jó napot!
És eloltotta a lámpáját.
„Ezt - gondolta a kis herceg, ahogy továbbment -, ezt a többiek mind megvetnék: a király is, a hiú is, az iszákos is, az üzletember is. Pedig szerintem ő az egyetlen, aki nem nevetséges.
Talán mert mással törődik, nem saját magával.”
És sajnálkozva sóhajtott egyet.
„Ő az egyetlen - folytatta gondolatait -, akivel meg tudnék barátkozni. Csakhogy igazán túl
kicsi a bolygója. Nem férnek el rajta ketten...”
Magának sem merte bevallani, hogy legkivált a napi ezernégyszáznegyven napnyugtájáért sajnálja ezt az áldott bolygót.
