Volt egyszer egy ember, aki kiment a sötét éjszakába, hogy egy kis parazsat szerezzen. Kunyhóról kunyhóra járt és bekopogott minden ajtón: „Segítsetek rajtam, jó emberek!" – mondta. – Feleségemnek éppen kisgyermeke született és nekem tüzet kell szereznem, hogy őt és a kisgyermeket melengessem.
De az éjszaka sötét volt és az emberek mélyen aludtak. Senki sem felelt szavaira.
Az ember csak ment tovább, tovább. Végre, messze távolban világos tűzfényt pillantott meg. Abban az irányban folytatta útját és látta, hogy a tűz szabadon lobog. Egy egész sereg fehér juh tanyázott körülötte és egy öreg pásztor ült mellette, hogy őrizze a nyájat.
Mikor az ember, aki a tüzet kereste, odaért a juhokhoz, látta, hogy három hatalmas kutya alszik a pásztor lábánál. Ezek az ő jöttére azonnal felébredtek és kitátották széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de hang nem jött ki torkukon. Az ember látta, hogy a kutyák hátán felborzolódik a szőr. Látta a tűzfénynél elővillanni hegyes fehér fogukat és látta, amint reárontanak. Érezte, hogy az egyik beleharap a combjába, a másik a keze után kap, a harmadik a torkának ugrik. De az állkapocs és fogak, amelyekkel a kutyák harapni akartak, nem engedelmeskedtek és az embernek semmi baja nem történt.
Most tovább akart menni, hogy megszerezze azt, amire szüksége volt. De a juhok oly szorosan feküdtek egymás mellett, hogy nem tudott köztük utat találni. Ekkor az állatok hátán ment előre, egészen a tűzig. De a juhok nem ébredtek fel lépéseinek nyomása alatt, meg se moccantak.
Mikor az ember már ott állott közvetlenül a tűz mellett, akkor ébredt fel a pásztor. Hirtelen haragú, barátságtalan öreg ember volt, ki senkihez sem volt jó szívvel. Mikor az idegent olyan közel látta, elővette hosszú, hegyes botját, melyet mindig kezében szokott tartani, mikor a nyájat őrizte és azt hajította feléje. A lándzsa suhogva, nyílegyenesen röpült az ember felé, de mikor már szinte odaért hozzá, megkerülte és hirtelen irányt változtatva a rét felé vette útját.
És ekkor az ember odaállt a pásztor elé és mondta: „Kedvesem, engedd, hogy a te parazsadból vigyek. Feleségemnek éppen most kisgyermeke született és nekem tüzet kell raknom, hogy őt és a kicsikét melengessem."
A pásztor legszívesebben megtagadta volna e kívánság teljesítését, de aztán arra gondolt, hogy kutyái nem tudtak ennek az embernek ártani, juhai nem szöktek meg előle és pásztorbotja sem tudta leteríteni. Ezért egy kicsit megijedt és nem merte a kívánságot megtagadni. – Vehetsz a parázsból annyit, amennyi jólesik – mondta az embernek.
De a tűz csaknem egészen kialudt. Sem a fahasáb, sem ágak nem hevertek mellette, csak egy nagy parázshalom volt ott a földön és az embernek nem volt se lapátja, se vedre, hogy abban vihesse haza a piros fényű szenet.
Mikor a pásztor ezt látta, újból mondta: Vehetsz annyit, amennyi jólesik! – és előre örült annak, hogy az ember képtelen lesz a parazsat elvinni.
De az ember lehajolt és puszta kézzel szedte ki a tüzes szenet a hamu közül és kabátjába rejtette. És a parázs nem sebezte meg kezét, nem égette el köpönyegét. Úgy vitte a tüzet, mintha almát vagy diót vitt volna.
Mikor a pásztor, aki nagyon hirtelen haragú, rossz ember volt, mindezt meglátta, csodálkozva kérdezte önmagától: – Micsoda éjszaka lehet ez, amelyen a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a lándzsa nem öl, a tűz nem éget? – Visszahívta az idegent és mondta neki: Micsoda éjszaka ez a mai? És hogy van az, hogy minden dolog könyörületességet mutat irántad?
Mire így szólt az ember: – Ezt én sem tudom neked megmondani, ha magadtól rá nem jössz. És útjára akart menni, hogy minél hamarabb tüzet rakhasson, mely mellett feleségét és gyermekét melengethesse. De a pásztor arra gondolt, hogy nem akarja teljesen elveszteni szem elől az embert, amíg meg nem tudja, hogy mit jelentsen mindez. Felkelt és követte addig, mígcsak el nem jutottak az idegen lakásáig. Ekkor látta a pásztor, hogy az embernek még kunyhója sincs, amelyben meghúzódhatna. Felesége és gyermeke egy kopár sziklabarlangban fekszik, melynek csak csupasz, hideg kőfalai vannak. És a pásztor azt gondolta, hogy a szegény, ártatlan kisded talán megfagy és meghal ebben a barlangban és bárha keményszívű ember volt, őt is megindította ez a nyomor. Azon gondolkozott, hogyan tudna segíteni a gyermeken. Levette válláról a tarisznyát és egy puha fehér juhbőrt szedett ki belőle, azt odaadta az idegen embernek és meghagyta neki, hogy a kicsikét abba csavarja bele.
De ugyanakkor, mikor ő is könyörületességet mutatott, hirtelen megnyíltak szemei és olyat látott, amit előbb nem vett észre, és olyat hallott, ami eddig nem jutott a füleihez.
Látta, hogy egész sereg kicsike, ezüstszárnyú angyal között áll, kik körbefonódtak körülötte. Minden angyal hárfát tartott a kezében és ujjongó hangon énekelte, hogy ezen az éjszakán született meg Ő, ki az egész világot meg fogja váltani bűneitől.
És most már megértette a pásztor, hogy az élettelen tárgyak is miért örvendtek olyan nagyon az éjszakán, hogy senkit sem tudtak volna megbántani.
De nem csak a pásztor körül tolongtak az angyalkák: bárhova nézett, mindenütt látta őket. Ott ültek a sziklabarlangban és kinn a hegyeken, de az égbolt alatt is ide-oda röpködtek. Nagy rajokban közeledtek az utakon, és ha a szikla elé értek, megálltak, hogy egy pillantást vessenek a Kisdedre.
Ujjongás és öröm, dal és játék volt mindenfelé és a pásztornak, ki mindezt meglátta a sötét éjszakában, melyben különben nem látott volna semmit, öröm töltötte meg szívét azért a világosságért, mely lelkében gyúlt és leborult, hogy Istent dicsérje.
De amit a pásztor látott, azt mi is láthatnók, mert az angyalok minden karácsonyestén ott röpködnek az ég alatt, de a mi szemeink nem nyíltak meg és nem tudjuk őket felismerni.
Nem a gyertyák vagy lámpák teszik, sem pedig a nap vagy hold, hanem egyes-egyedül az, hogy megnyílnak-e szemeink Isten könyörületességéből, hogy csodáit láthassuk.
(Krisztus legendák)
