A szőlőhegy aljában – meséli Boglárka –, úgy kora tavasz tájt, egy nap megjelent Jeszenák Kránicz, és beköltözött az üres csőszkunyhóba. Nappal végigjárta a szurdikokat, minden kis nyiladékba bekukkantott, a maradék hó alól előkotorta az avart, néha órákig elbíbelődött egy-egy ilyen apró kupaccal. Sokan azt mondták rá, hogy zenebonás, széllelbélelt – hát csak mondják, én tudom, milyen volt.
Mikor először rakott tüzet a kunyhó előtt, mindjárt láttam, hogy valami nyomja a lelkét. Ült csak, a parazsat bámulta, a sistergő szalonnát a kenyere mellé csöpögtette – nem csoda, ha engem se vett észre. Pedig hogy virítottam! Elmúlt egy nap, kettő, és felém se nézett.
Végre a harmadik nap megállt előttem.
– Nem fázik a sárga gúnyája?
– Nem bizony! – nevettem, s kivert a forróság.
– Mert akkor leülök...
– Csak tessék...
Azt hiszem, elpirultam. Így ismerkedtünk össze.
Ő azontúl is a dombokat járta, én meg szüntelenül azt lestem, hol tűnik fel a kalapja, melyik fordulóban.
Az egyik este annyi meleg bújt belém, hogy megkérdeztem:
– Mondd, te Jeszenák Kránicz, nem unod még a szurdikokat? Csak jössz-mész, soha sincsen nyugtod...
Tudjátok, mit felelt? Elmondom, hogy okuljatok.
– Egy bogarat keresek, kedves Boglárkám, öt fekete petty van a hátán, őt muszáj megtalálnom.
– Ó, te szegény, így akarsz te katicabogarat találni?
S elárultam neki a titkot:
– Sárga pettyes az a bogár, egyszer az én levelemen aludt, biztos visszajön újra.
Jeszenák Kránicz nagyon elcsudálkozott. Aztán a botjával karikát rajzolt körénk, s azt mondta:
– Ha visszajön, nem engedjük el többé.
S az egyik levélkémet a zekéjére tűzte. Gondolhatjátok, mit éreztem, az egész hegyoldal minket irigyelt.
Most mégis sírok.
A kántor az oka. Már a nyár közelgett, olyankor mindig elfog a nyugtalanság. Ő aludt, én meg hallgattam, hogyan horkol. Senki se tudott úgy horkolni, mint ő. Csak húzta-rezegtette – s nekem minden levelem-ágam reszketett a gyönyörűségtől.
Akkor jött arra a kántor. Kicsit sokat ihatott, mert valami csúf nótát énekelt:
Bo... bogárka... bogárka...
De sehogy se tudta folytatni.
Bo... bogárka...
A bogáncs tudja, miért, addig se állhattam ezt az embert, de akkor végképp meggyűlöltem. Felébresztette Jeszenák Krániczot. Nem szólt az akkor semmit, hanem reggel, amikor fölkelt, elkezdte porolgatni a zekéjét – s az én levélkéim sorban megszürkültek. Nagyon összeszorult a szívem. Csak az vigasztalt, hogy az akác, a bodza is szürke volt – úgy látszik, ilyen tikkasztó melegben mindannyiunknak kijut a porból. Ó, bárcsak jönne egy kis eső, akkor majd csapnánk táncot!
De arra hiába vártam. Helyette egy zötyögős szekér kapaszkodott fölfelé a szurdikon, gálicos hordót vitt a hegyoldalra.
Akkor egyszerre megvillant Jeszenák Kránicz szeme; mintha csak ezt várta volna. Felugrott a szekérre, és meglengette a kalapját.
Sokszor azóta is hallom horkolni, pedig üres a kunyhó.
Zsálya, Búzavirág – nem tudjátok, hova lett?
– Én ne tudnám? – folytatta Búzavirág. – Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Éppen szundítottam; mikor tűz a nap, olyankor tudok a legjobban aludni. Azt mondják, nevetek álmomban, kár, hogy akkor sose látom magam. A szajkót se láttam, pedig ott röpködött a cseresznyefák közt, az ő kiáltozására ébredtem föl.
Kránicz,
Kék, mint a gálic!
Sok butaságot fecseg a szajkó, de most mintha megjött volna az esze. Ami kék, az már nem lehet csúnya.
Akkor vettem észre, hogy ott hajolgat a tőkesorok között, és a leveleket vizsgálja. De úgy ám, mintha mindegyikről verset akarna írni.
Mindjárt jókedvem támadt. Kicsi hangom van, de azért nekieresztettem:
Kránicz,
Kék, mint a gálic!
Erre azonnal felfigyelt.
– Szajkó, gyere ide!
Én meg visszanevettem.
– Kránicz, gyere ide!
Így lettünk barátok. Szép volt. Egész nap táncoltattam magam a széllel, s közben kigondoltam, vajon hány levél lehet még hátra, amit nem vizsgált meg. De hiába, én csak százig tudok számolni – a pászta meg olyan nagy! A végén már ő is olyan sovány volt, mint a tavalyi kóró. Ilyen soványan ült le mellém pihenni, ágat farigcsált – azt hitte, hogy kenyér.
– Ugyan, nyugodj már – kérleltem –, inkább meséld el, milyen vagyok, ha alszom.
S rögtön elaludtam a kedvéért. Ő meg elcsavargott. Csak késő este jött haza, fáradtan, biztos várta, hogy vigasztaljam. De én nem, egy szót se – nem bocsátom meg, hogy becsapott!
– Soha, soha! – zokogtam.
Tudjátok, mit felelt? Ebből is okulhattok.
– Nyugodnék én, kedves Búzavirág, de egy bogarat keresek, öt fekete petty van a hátán...
Hát persze, hogy nevettem rajta.
– Fekete? Hiszen kék pettyes az a bogár, búzavirágkék!
Először nem nagyon hitte, de azért elgondolkozott.
– Ha kék, akkor majd idecsalogatjuk – s rám hunyorított.
Másnap már egy vincellérforma emberrel járta végig a pásztákat; az ember erre-arra mutogatott, Jeszenák Kránicz meg bólogatott rá. Aztán rézputtonyt kötött a hátára, és az egész hegyoldalt bepermetezte. Most már minden kék volt, még ő maga is.
Azt gondoltam, örökké így lesz.
Mégis másképp lett.
Egy nap olyan eső kerekedett, hogy mind elmosta a kéket a tőkékről, engem is levert a földre, azóta vagyok ilyen nyomorék, nem tudok fölállni.
És ő sem ismert meg többé. Csak elsétált mellettem, pedig láttam, hogy keres. De nem tudtam szólni, s nem is akartam. Ne lásson engem senki csúfnak, akkor már inkább így halok meg. Le is hunyom a szemem. Úgy látszik, ilyen rövid a nyár.
Egyszer csak hallom, hogy Jeszenák Kránicz megszólítja a gazdát:
– Ugyan tessék mondani, ki énekel itt ilyen szépen?
Hát csak nevettek rajta.
– Lesz majd ének is – mondták –, de az még odább lesz.
S kezébe nyomtak egy kereplőt, hogy ijesztgesse a seregélyeket. Este mindenki hazament, ő ott maradt éjszakára a filagóriában.
Ej, gondoltam, ennek se lehet sok helyen lakása; majd jól összefázik, s a végén ő is prüsszögni kezd. Úgy is lett; hajnalra már visszhangzott a filagória.
– Ugyan ki énekel itt ilyen szépen? – kérdeztem.
Rögtön odatelepedett mellém.
– Én volnék – mutatkozott be. – Egy seregély belebújt a zsebembe.
– Azt el is hiszem! Nem gondolja, hogy egy kicsit lyukas a zekéje?
– Az ám! – csodálkozott. – Pedig tavasszal még semmi baja nem volt.
S kidugta az öklét az egyik lyukon.
– Itt bújt be a seregély, kicsipkedte a gazember...
S megint rákezdett a tüsszögésre, alig tudta abbahagyni. Mondtam neki, főzzön teát a levelemből, attól biztos meggyógyul.
– Nem hiszed?
– Milyen furcsa vagy te! – dörmögte. – Mintha a nővérem volnál.
– Hiszen hát lehetnék is... – mondtam. – Ráférne a zekédre.
– De nem lehetne ám – lógatta a fejét. – Egy bogarat keresek, őt muszáj megtalálnom, öt fekete petty van a hátán.
Akkor rögtön láttam, hogy igazán beteg. Hogy lehet a pirosat a feketével összetéveszteni – hiszen piros pettyek azok! Olyan pirosak, akárcsak én.
S azontúl mindennap megkínáltam teával, és mindennap jobban ízlett neki. Már alig volt levelem, mint a kóró, megkopaszodtam – mégis ez volt a boldogság.
De meddig tartott? Éppen csak szüretig.
Szép volt, jó volt az is, nem mondom, a szedők mind énekeltek, a puttonyosok behordták a fürtöket, hoppon maradtak a seregélyek – nagy, vidám nap volt.
Csak aztán reggelre megváltozott a világ. A hóharmat úgy belepte a hegyoldalt, hogy egyszerre oda lett a pirosságom.
Akkor láttam utoljára Jeszenák Krániczot; odajött hozzám.
– Ne búsulj – mondta. – Most már nyomon vagyok. Valahol elhagytak egy piros szőlőbilinget, odabújt a piros pettyes bogár, a hóban most biztos rátalálok.
Mit gondoltok, visszajön?
Azt beszélik, a következő tavasszal ismét ott látták Jeszenák Krániczot a szőlőhegy aljában; de az is lehet, hogy másvalaki volt.
