Pentik András építészmérnök, már évek óta Tihanyban élt. Nem volt már fiatal, hatvan éves elmúlt, keveset dolgozott, ha csak tehette, ült a teraszán, olvasott, délután gint ivott gyomorkeserűvel, este pedig vacsorát főzött magának. Amióta felesége, Anna meghalt, csak Lecsó, a fekete labrador osztotta meg vele a házat. Tíz éves volt, ha csak tehette, a napokat ő is a teraszon töltötte semmittevéssel, vagy labdázásra ösztönözte gazdáját. Együtt mentek vásárolni, és rendszeresen tettek sétákat a környéken. Andrásnak csupán egy barátja volt, Kindler Gyuri, aki feleségével, Borikával, valamint két gyönyörű lányával, Katival és Orsival Aszófőn, néhány kilométerre lakott. Mindenben számíthattak egymásra és mindenben segítették egymást. Amikor András télen beteg lett, Kati és Orsi minden nap meglátogatták, ételt vittek neki, kitakarították a lakást, és még Lecsóról is gondoskodtak, ahogy illett.
Egy őszi napon András sétálni indult Lecsóval. Nem a szokásos útvonalon indultak, hanem felkaptattak az Öreg-hegyre, aminek tetejéről gyönyörű kilátás nyílt a Balatonra.
-Mit szólsz, Lecsó, milyen gyönyörű!
-Gyönyörű! – felelte Lecsó, mert tudott beszélgetni a gazdájával.
Már visszafelé tartottak a Kaptai-dűlőn, amikor András egyszercsak megcsúszott, elveszítette egyensúlyát, a kiálló faágakban sem tudott megkapaszkodni és a mély szakadékba zuhant. Éles fájdalmat érzett mindkét lábában és kétségbeesetten tapasztalta, hogy mozdulni sem tud. Lecsó a domb tetejéről nézett rá. András szeretett volna mondani neki valamit, de nem jött ki hang a száján. Ebben az évszakban a környék elhagyatott volt, senki sem járt erre. Nincs esély a menekülésre. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elveszítette az eszméletét.
Lecsó azonnal érezte, hogy baj van. Mit tegyen? Körülnézett. A környéken a nyaralók mind zárva voltak, ugatásnak, vonításnak semmi értelme. Látta, hogy András csukott szemmel fekszik, ami nem jelent jót. Sőt, rosszat jelent. Nincs idő a tétovázásra. Eszébe jutott Pap doktor, akivel András telefonon beszélt, amikor beteg volt, és egyszer meg is látogatta őket. De vajon most tud-e segíteni? Nem valószínű. Talán Kindler Gyuri? Aszófő ugyan nincs közel, ám Lecsó erőteljes és kitartó kutya volt, néhány kilométer nem okozott neki gondot. Ámde délelőtt volt, ami azt jelenti, hogy csak Borika van otthon, Gyuri dolgozik, a lányok pedig iskolában vannak, itt, Tihanyban. Jobb megoldás kell. Tévedésnek nincs helye. Nem lesz könnyű, de meg kell tenni. Méghozzá azonnal.
Negyedóra múlva az iskola kapujában állt. Félt, hogy esetleg elzavarják, mert azt gondolják, hogy bántani akar valakit. Az emberek keveset tudnak a kutyákról, és nem is gondolják, hogy a kutyák milyen sokat tudnak az emberekről. Nézte az épület ablakait. Várnia kell. Aztán, nemsokára csengőszót hallott és gyerekek jöttek ki az udvarra. Meglátta közöttük Katit és Orsit is. Felkapaszkodott a kerítésre és ugatni kezdett. A lányok azonban játszottak, nem is figyeltek rá. Mi lesz így?
Aztán végre észrevették. Ő pedig megragadta Kati szoknyája szélét és vonszolni kezdte.
-Mi van, Lecsó? – kérdezte tőle nevetve Kati, mert játéknak vélte a dolgot. Ő azonban nem engedte, csak húzta-húzta a kislányt, közben pedig tekintetével igyekezett érzékeltetni, hogy milyen komoly a baj. Bárcsak tudna beszélni a lányokkal is, milyen jó is lenne! De hát Lecsó csak a gazdájával tudott beszélni, senki mással.
-Azt akarja, hogy menjünk vele – vélte Orsi.
-Valami baj lehet – most már Kati is érezte, hogy ez nem játék.
Lecsó elvezette őket a Kaptai-dűlőre, Kati pedig hívta a mentőket, akik rövidesen meg is érkeztek és kiemelték Andrást a szakadékból.
Este már Kindleréknél boroztak mindnyájan, mert nem volt ám olyan nagy a baj, az orvos csak kisebb zúzódásokat és horzsolásokat állapított meg. De vajon hogyan végződött volna a történet, ha Lecsó nem ilyen okos?
Éjfél felé Borika hazavitte autóval Andrást és Lecsót.
-Kérdezhetek valamit, amit még soha nem kérdeztem meg? – kérdezte a kutya, amikor kettesben maradtak.
-Persze! – felelte András.
-Miért hívnak engem Lecsónak?
-Azért, mert a Lecsó a kedvenc ételem – felelte András.
-Nem kaphatnék más nevet?
-Mire gondolsz? – kérdezte András.
-Szeretném, ha „Drágám" lenne a nevem – mondta Lecsó.
András arca elkomorult.
-Én csak Annának mondtam, hogy „Drágám", te is tudod.
-Ez igaz – érvelt tovább a labrador. – De én megmentettem az életedet. Talán nem érdemlem meg, hogy így szólítsál és elfelejtsük ezt a szörnyű „Lecsó" nevet, amit egész életemben gyűlöltem?
András megvakarta a kutyája homlokát.
-Rendben van. Nem lesz könnyű megszokni, de legyen: „Drágám".
És ezzel nyugovóra is tértek, mindketten gyorsan álomba merültek. Drágám a küszöbön aludt, ahogyan szokott. És mégsem. Élete legszebb napja volt. Megmentette gazdája életét.
.jpg)
