MeseAkadémia

Volt egyszer, csak egyszer, de az is több, mint a semmi, egy tubus varázslatos fogkrém. Aki azzal fogat mosott, elég volt aztán, ha kitátotta a száját, úgy vakított, de úgy, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Történt egyszer, nem kétszer, hogy az öreg királynak a legkisebb fia megmosta ám a fogát ezzel a fogkrémmel, zsebre dugta a kezét, felvette a gurulóstalpú, ugráláskor villódzós szupercipőjét, és kiment az utcára. Hát ahogy így nézgelődik, egyszer csak eltátja a száját, elbambul vagy micsoda, és hát, lássatok csudát, kiszökik belőle az a csillogó mosoly. No, lett is nagy ribillió! Egy cukrászsegéd, aki épp a tortát díszítette, úgy elvakult a fogkrémes vigyortól, hogy az egész műhelyt, de még a mestere bajuszát is bespriccelte tejszínhabbal. Egy autós úgy elvakult, hogy fölszaladt a járdára, egy kukát buszmegállóstul nekitolt egy villanyoszlopnak. És egy darukezelő, akinek a szemébe világított, elengedte a darukart, és leejtett egy éppen levegőben lógó böhöm nagy készházat, csak úgy potyogtak belőle az emberek, mint a hangyák. Ez mind hagyján, a királyfi mosolyától egy világszép kisasszony úgy elájult a járdán, hogy éppen a királyfi karjaiba ájult bele. Na, a királyfi azon minutumban meg is csókolta, amitől az ő szája is világítani kezdett. Boldogan világítottak, mígnem a királyfi megkérte a lányt feleségül, édes mátkájául, s az hozzá is ment boldogan, mégpedig a fényes mosolyáért, nem pedig a sok pénzéért, ahogy a rossz nyelvek beszélték. Azontúl a királyfi elzárta a csodálatos fogkrémet a palota hetvennégy tornyának legsötétebbikébe, annak is legsötétebb zugába, nehogy még egyszer fogat mosson vele, és még valaki más is beleájuljon a karjába. Addig éltek, amíg bírtak, így volt.

Legyen Pál akkor született, amikor Lassú Báró Lengyel Pál helyett Legyen Pált olvasott egy vastag könyvben. Fáradt volt szegény Báró szeme és könnyezett, ezért olvasta rosszul. Aznap este az Öreghölgy csillag világított a legélesebben az égen, azért történhetett e furcsaság. Pál, azóta ugrál perceken, másodperceken, órákon vagy náthás félórákon át, szakadatlan.

Ha valahol kimondják, hogy ez meg az, itt meg ott, legyen így meg úgy, ő láthatatlanul ott terem és intézkedik. Fest, épít, szorít, nyüszít, sírva vigad, takar, karót nyel, és még bármi, ami a bármibe belefér. Mindenhez ért, de még nem döntötte el, hogy ez jót jelenet, vagy sem. Egy bizonyos: nagyon fárasztó, és folyton lóg a nyelve, meg szúr az oldala. Az ismerősei, ha kímélni akarják, más szót használnak a legyen helyett.

Egyszer teljes két hétig nem mondta ki senki a Fahéjas Kertben. A Nagyapa titkos kérése volt természetesen. A varázslókra nem vonatkozott, de ők úgy is olyan nyelven beszélnek bűvölés közben, amit Pál nem érthet. Egy mágus mégsem lehet meg varázslás nélkül, ugye?

Két hétig csak aludt, kávézott, kutyát sétáltatott, lyukat beszélt a Holdba, kocogott, mosta színes ruháit, miegymás. De egy zárat nem tudott megjavítani, egy cserepet nem tudott megfoltozni, egy sírást nem volt képes elállítani, mert senki nem mondta, hogy legyen. Hiába kiabálta kis bikkfa lakásában, hogy legyen, legyen, mikor csöpögött a csap a fürdőszobában, ha ő mondta, az nem ért. Teljesen kétségbeesett: szaladgált föl s alá, néha berohant megnézte, nézegette, megmérte percenként hányat csöppen, előhúzott egy varázsigés könyvet, amit Sárától, a meselánytól kapott a múltkor, és próbálgatta a varázsszavakat.

Nyikhajj-hó, nem, ez nem jó, gyerünk tovább, hoppáré-mimikri, amikor ezt kimondta, oroszlánfeje lett a csapnak, és ásított egy nagyot.

Hősünk nagyon megijedt.

Jaj, mit csináltam, jaj hogy csináltam, szegény fejem mi lesz velem? Könyörgöm, mondja már valaki, hogy legyen, mert elveszek! Mondja egyszer, mondja tízszer, százszor, lógjon csak a nyelvem, szúrjon csak az oldalam, lihegjek, pihegjek, lohogjak! Hogy vegyek vizet az ásító oroszlán szájából? Még az arany colostokom is odaadom, csak mondja már valaki, na!

Ahogy így füstölgött, pörölt, rimánkodott valahol egy óvodában a Fahéjas Kert túlfelén egy kisfiú rosszul mondta ki, hogy legény.

 Balázs volt az, de ne mondjátok el, hogy elárultam, jó?

Egészen bizonyosan azt mondta, hogy legyen. Én is hallottam, meg az Öreghölgy csillag is hallotta, onnan tudom, mert elmosolyintotta magát, és villantott is egyet, pedig nappal volt. Legyen Pál pedig már ugrott is, kihúzta magát, boldog volt, zsupsz!

Csak az oroszlán meg ne egye az összes szappanom, mire visszaérek, gondolta. 

Messze-messze Afrikában,

Egy oroszlán él, s héthatárban,

Nincs erősebb állat nála,

Mert erős karja, lába,

Hiába is szaladnál utána.

Egyszer aztán Oroszlán úr,

Épp egy fa alatt lapul,

Mikor arra fut egy nyúl,

Ki nem veszi alapul,

Hogy a szavannán ki az úr.

Tapsifüles nagyon bátor,

Nem fél az oroszlántól,

Mert tudja jól a mamájától,

Hogy bár macska lába karmol,

Kicsi nyuszi gyorsan trappol.

S nyuszi koma szemtelenül,

Az oroszlán fejére ül,

És vörös sörénye közül,

Alig látszik a két tapsi fül,

Ahogy épp álomba merül.

Mert legnagyobb biztonságban,

Ő itt lehet csak álmában,

Egy hűs fa árnyékban,

A nagy sörény oltalmában,

Messzi-messzi Afrikában.

Az óperenciás

Alvás előtt a házfalak titokban

közelebb férkőznek a szuszogáshoz,

a csukott szem s az óra hangja közt

mégis olyan sok éj-sodorta lom van,

sárkányzöld pikkelyek és fényhalak,

szerteszikrázó higanybuborékok,

hangtöredékek, szivacsos kövek,

poros melódiák, diribdarab

haragcserepek, szerelemszilánkok,

szavak és félszavak, nehéz, hibás,

kovácsolt tervek dübörgő zenéje,

miközben minden égtáj ablakán

csendben és észrevétlenül szivárog

az álom óperenciás meséje.

 A Félőlény pedig folytatta a mesét, az új történetet. Arról szólt, miként akarták a szörnyek szörnnyé tenni a Félőlényt, és miként buktak bele. És arról, miként lett a Félőlényből egyszer és mindenkorra: Élőlény.

http://mek.oszk.hu/02300/02306/