Volt egyszer, csak egyszer, de az is több, mint a semmi, egy tubus varázslatos fogkrém. Aki azzal fogat mosott, elég volt aztán, ha kitátotta a száját, úgy vakított, de úgy, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Történt egyszer, nem kétszer, hogy az öreg királynak a legkisebb fia megmosta ám a fogát ezzel a fogkrémmel, zsebre dugta a kezét, felvette a gurulóstalpú, ugráláskor villódzós szupercipőjét, és kiment az utcára. Hát ahogy így nézgelődik, egyszer csak eltátja a száját, elbambul vagy micsoda, és hát, lássatok csudát, kiszökik belőle az a csillogó mosoly. No, lett is nagy ribillió! Egy cukrászsegéd, aki épp a tortát díszítette, úgy elvakult a fogkrémes vigyortól, hogy az egész műhelyt, de még a mestere bajuszát is bespriccelte tejszínhabbal. Egy autós úgy elvakult, hogy fölszaladt a járdára, egy kukát buszmegállóstul nekitolt egy villanyoszlopnak. És egy darukezelő, akinek a szemébe világított, elengedte a darukart, és leejtett egy éppen levegőben lógó böhöm nagy készházat, csak úgy potyogtak belőle az emberek, mint a hangyák. Ez mind hagyján, a királyfi mosolyától egy világszép kisasszony úgy elájult a járdán, hogy éppen a királyfi karjaiba ájult bele. Na, a királyfi azon minutumban meg is csókolta, amitől az ő szája is világítani kezdett. Boldogan világítottak, mígnem a királyfi megkérte a lányt feleségül, édes mátkájául, s az hozzá is ment boldogan, mégpedig a fényes mosolyáért, nem pedig a sok pénzéért, ahogy a rossz nyelvek beszélték. Azontúl a királyfi elzárta a csodálatos fogkrémet a palota hetvennégy tornyának legsötétebbikébe, annak is legsötétebb zugába, nehogy még egyszer fogat mosson vele, és még valaki más is beleájuljon a karjába. Addig éltek, amíg bírtak, így volt.