Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép, nagy család. Három fiú, egy lány és egészséges, fiatal anyjuk és apjuk. Szegénységben éltek, ahogy illik. Egy nap híre kelt a faluban, hogy a közeli, végtelennek tűnő erdőkben eltévedt a király, de ha már eltévedt, el is pusztult: belehajtott az aranyhintójával egy mélységes pocsolyába, amiből még a táltos paripái sem tudták kihúzni, oda veszett a király is, a hintaja is, valamennyi drága lova, kísérője egytől-egyig. És a hintóban a hatalmas láda kincs, amit éppen egyik várából a másikba szállított volna főfelsége. Ahelyett, hogy maradt volna otthon nyugalomban a gyerekeivel és kelekótya udvari népével.
Az apa elindult, hogy megszerezze az elveszett kincset, s szétossza a szegény falu lakói között. De alig lépett be az erdőbe, fává változott. Várták otthon a gyerekei, a felesége, csak nem érkezett meg. Az anya meglátta álmában, hogy mi történt az urával, s szólt a gyerekeinek, hogy mentség meg és hozzák haza az apjukat. A legkisebbet küldte először, mert azt szerette a legjobban a férje. A csepp gyerek, alig lehetett hat éves, bement az erdőbe, rögtön megismerte fává változott apját, s értette a szavát is. Ahogy fújt a szél, úgy rezegtek a fa levelei, hogy kiértette belőle: kéri az apja, hogy rángassa ki a földből a gyökereit, csak úgy változhat vissza emberré. A kisfiú próbálgatta, de nem sikerült neki, nem volt még elég erős. Nagy szomorúan hazament, mondta az anyjának, hogy s mint járt. Az anyja megsimogatta, leültette a lócára, zsíros-cukros kenyeret, langyos tejet adott neki, ne bánkódjék. Elküldte akkor a középső fiát, tegye próbára ő is magát: hozza haza az apját. A középső fiú elindult, de ő már alig találta meg a fát, nem úgy nézte az erdőt, ahogy a legfiatalabb testvére. S amikor meg is találta a fává változott apját, félreértette annak a beszédét: azt értette, hogy tördelje le a gallyait, csak úgy változhat vissza emberré. Elkezdte hát nagy szorgalommal tördelni a gallyakat. Hiába nyekergett, nyögött az apja, hogy az édes Isten kegyelmes szerelmére hagyja már abba, lábát, karját töri, haját szaggatja, a középső fiú úgy értette, hogy csináld csak, fiam, csináld. Míg az apja meg nem unta, s egy gallyal úgy nem csapta arcon, hogy messzire repült a középső fia. Elszégyellte akkor magát a gyerek, hazasomfordált, s elmesélte anyjának, hogy s mint járt. Az anyja megnyugtatta, a padlás feljáró lépcsőjére ültette, megsimogatta, adott neki mustot, kenyeret meg kolbászt, ne bánkódjék. Elküldte akkor a legnagyobb fiát, erősen reménykedett benne, hogy majd ő haza hozza a férjét. El is ment a fiú. Várták egy napot, két napot, három napot. A negyediken érkezett haza. Már messziről látták, hogy nem egyedül jön, örvendeztek nagyon, hogy végre újra megvan az apjuk. De nagy volt ám a csalódás, mert nem az apját hozta haza, hanem egy másik embert, aki szintén fává változott, még vagy húsz évvel korábban. De a legidősebb fiú azt gondolta, az apja lehet, igaz, hogy nem hasonlít rá, de mit tudta ő, hogy változik meg egy ember, ha egyszer fává változik, aztán meg vissza. A huncut ember meg úgy örült, hogy végre újra ember lett, hogy az apjának hazudta magát. Na, az asszony kiverte a házból az idegent. A legidősebb fiát leültette az asztalhoz, bort, puha őzhúst adott neki enni, hogy ne vádolja magát, s hosszasan simogatta a fejét, ne bánkódjon.
Akkor aztán előlépett a legidősebb gyerek, a lány, hogy akkor ő majd hazahozza az apát. Kikérdezte a legkisebb fiút, hol találta meg a fává változott apjukat. Kikérdezte a középső fiút, hogyan kell kiszedni a fát a földből, mi a módja. Kikérdezte a legidősebbet, hogyan válhat ő is olyan erőssé, hogy ki tudja emelni a fát gyökerestül, bántódása ne essék az apjának. Akkor pár hónapig csak evett, ivott, dolgozott keményen, hogy megerősödjék. Közben hallgatta az udvari fákat, tanulta a szeleket, beszélgetett a földdel, hogy megértse majd a fává változott apját, ha rátalál. Amikor elég erős lett, és már igen jól értette a leveleikkel beszélő, szélfútta fákat, elindult az erdőbe az apjáért.
Várták az első napon, várták a másodikon, egészen hét évig várták. Már azt hitték, odaveszett, amikor egy nyári reggelen, nagy csapat, tíz ember állított be az udvarra. Középen állt a lány, aki addigra gyönyörűséges asszonnyá cseperedett, csak úgy lángolt a fekete haja a szélben. Mellette állt az apja, kicsit megöregedett, de még kackiás volt a bajusza, egyenes a tartása. És ott állt hét csepp kisfiú is, mind a lány gyerekei, mert az erdőben megmentett egy másik fává változott fiút is, egy sudár cigány legényt, s annak minden évben szült egy-egy gyereket. A sudár-sukár fiatal apa tartotta a király kincsesládáját. Hej, de nagy volt az öröm! Meglett az apa, meglett a lány, lett neki férje, s már hét fia is volt! Akkor fogták magukat, a nagy ölelkezés után szétosztották a faluban a kincseket. De nem ám egyformán, nagy bolondság lett volna. Volt, akinek nagyobb volt a szüksége, annak több aranyat adtak. Akinek kisebb, annak kevesebbet. Boldog volt az egész a falu! Talán még ma is boldogok. Ezt a falut Csernelynek hívják. Keressétek meg a térképen, gyerekek! Ott érdemes élni.
Az apa elindult, hogy megszerezze az elveszett kincset, s szétossza a szegény falu lakói között. De alig lépett be az erdőbe, fává változott. Várták otthon a gyerekei, a felesége, csak nem érkezett meg. Az anya meglátta álmában, hogy mi történt az urával, s szólt a gyerekeinek, hogy mentség meg és hozzák haza az apjukat. A legkisebbet küldte először, mert azt szerette a legjobban a férje. A csepp gyerek, alig lehetett hat éves, bement az erdőbe, rögtön megismerte fává változott apját, s értette a szavát is. Ahogy fújt a szél, úgy rezegtek a fa levelei, hogy kiértette belőle: kéri az apja, hogy rángassa ki a földből a gyökereit, csak úgy változhat vissza emberré. A kisfiú próbálgatta, de nem sikerült neki, nem volt még elég erős. Nagy szomorúan hazament, mondta az anyjának, hogy s mint járt. Az anyja megsimogatta, leültette a lócára, zsíros-cukros kenyeret, langyos tejet adott neki, ne bánkódjék. Elküldte akkor a középső fiát, tegye próbára ő is magát: hozza haza az apját. A középső fiú elindult, de ő már alig találta meg a fát, nem úgy nézte az erdőt, ahogy a legfiatalabb testvére. S amikor meg is találta a fává változott apját, félreértette annak a beszédét: azt értette, hogy tördelje le a gallyait, csak úgy változhat vissza emberré. Elkezdte hát nagy szorgalommal tördelni a gallyakat. Hiába nyekergett, nyögött az apja, hogy az édes Isten kegyelmes szerelmére hagyja már abba, lábát, karját töri, haját szaggatja, a középső fiú úgy értette, hogy csináld csak, fiam, csináld. Míg az apja meg nem unta, s egy gallyal úgy nem csapta arcon, hogy messzire repült a középső fia. Elszégyellte akkor magát a gyerek, hazasomfordált, s elmesélte anyjának, hogy s mint járt. Az anyja megnyugtatta, a padlás feljáró lépcsőjére ültette, megsimogatta, adott neki mustot, kenyeret meg kolbászt, ne bánkódjék. Elküldte akkor a legnagyobb fiát, erősen reménykedett benne, hogy majd ő haza hozza a férjét. El is ment a fiú. Várták egy napot, két napot, három napot. A negyediken érkezett haza. Már messziről látták, hogy nem egyedül jön, örvendeztek nagyon, hogy végre újra megvan az apjuk. De nagy volt ám a csalódás, mert nem az apját hozta haza, hanem egy másik embert, aki szintén fává változott, még vagy húsz évvel korábban. De a legidősebb fiú azt gondolta, az apja lehet, igaz, hogy nem hasonlít rá, de mit tudta ő, hogy változik meg egy ember, ha egyszer fává változik, aztán meg vissza. A huncut ember meg úgy örült, hogy végre újra ember lett, hogy az apjának hazudta magát. Na, az asszony kiverte a házból az idegent. A legidősebb fiát leültette az asztalhoz, bort, puha őzhúst adott neki enni, hogy ne vádolja magát, s hosszasan simogatta a fejét, ne bánkódjon.
Akkor aztán előlépett a legidősebb gyerek, a lány, hogy akkor ő majd hazahozza az apát. Kikérdezte a legkisebb fiút, hol találta meg a fává változott apjukat. Kikérdezte a középső fiút, hogyan kell kiszedni a fát a földből, mi a módja. Kikérdezte a legidősebbet, hogyan válhat ő is olyan erőssé, hogy ki tudja emelni a fát gyökerestül, bántódása ne essék az apjának. Akkor pár hónapig csak evett, ivott, dolgozott keményen, hogy megerősödjék. Közben hallgatta az udvari fákat, tanulta a szeleket, beszélgetett a földdel, hogy megértse majd a fává változott apját, ha rátalál. Amikor elég erős lett, és már igen jól értette a leveleikkel beszélő, szélfútta fákat, elindult az erdőbe az apjáért.
Várták az első napon, várták a másodikon, egészen hét évig várták. Már azt hitték, odaveszett, amikor egy nyári reggelen, nagy csapat, tíz ember állított be az udvarra. Középen állt a lány, aki addigra gyönyörűséges asszonnyá cseperedett, csak úgy lángolt a fekete haja a szélben. Mellette állt az apja, kicsit megöregedett, de még kackiás volt a bajusza, egyenes a tartása. És ott állt hét csepp kisfiú is, mind a lány gyerekei, mert az erdőben megmentett egy másik fává változott fiút is, egy sudár cigány legényt, s annak minden évben szült egy-egy gyereket. A sudár-sukár fiatal apa tartotta a király kincsesládáját. Hej, de nagy volt az öröm! Meglett az apa, meglett a lány, lett neki férje, s már hét fia is volt! Akkor fogták magukat, a nagy ölelkezés után szétosztották a faluban a kincseket. De nem ám egyformán, nagy bolondság lett volna. Volt, akinek nagyobb volt a szüksége, annak több aranyat adtak. Akinek kisebb, annak kevesebbet. Boldog volt az egész a falu! Talán még ma is boldogok. Ezt a falut Csernelynek hívják. Keressétek meg a térképen, gyerekek! Ott érdemes élni.
