Marci utálta a szeplőit. Ami azt illeti, volt is neki mit utálnia, mert hetvenhat szeplő virított az arcán. Pontosabban hetvenöt, mert egy - a hetvenhatodik - a füle cimpáján hivalkodott. Az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy ebben az utálkozásban Marcinak egyáltalán nem volt igaza. Mert helyre kis szeplői voltak. Csinosak, jóképűek, vidorak. A legnagyobb akkora volt, mint egy jól táplált borsó, a legkisebb meg, mint egy fogyókúrázó mákszem. Ennek a legkisebbnek neve is volt. Úgy hívták: Szeplő Szepi. Ott lakott Marci orra tövén. Nos hát ezeket szidta-hordta folyvást Marci. Eladdig és olyannyira, hogy egy szép napon a szeplők megsértődtek. - Még hogy mi vagyunk a csúnyák, ocsmondák, rútak, rettentőek?! Na megállj! - kiabálták. S éjszaka, mikor Marci aludt, uzsgyi, kisurrantak az ablakon. Még az is, amelyik a füle cimpáján feszített, pedig a fülcimpánál előkelőbb hely nemigen létezik egy szeplő számára. Ott maradt Marci egy mákszemnyi szeplő nélkül, mivel - mondanom sem kell - Szeplő Szepi is ment a többivel. Hogy merre mentek? Merre mehet hetvenhat sértődött szeplő? Neki a vakvilágnak. Marci reggel fölébredt, s valami furcsát érzett. Szalad a konyhába a mamájához, az meg ámulva néz rá, és így szól: - Jó reggelt, kisfiú! Hát te hogy kerülsz ide? - Kisfiú? - csodálkozott Marci. - De hiszen én a Marci vagyok. - Jesszus! - kiáltott a mama, és a világosság felé fordította a fiát. - Tényleg a Marci! De hát hova lettek a gyönyörű szeplőid? - Nincs szeplőm? - csillant fel Marci szeme, és rohant a tükörhöz. Valami nem tetszhetett neki abban a tükörben, mert elkomorodva mondta: - Te anyu, rossz ez a tükör. Egy sápatag gyerek van benne. - Nem a tükör rossz, kisfiam - csóválta a fejét a mamája -, hanem tudod, a szeplők... Marci most már nem örült annyira, hogy megléptek a szeplői. "Egy azért maradhatott volna - gondolta magában. - Szeplő Szepi vagy az, amelyik a fülcimpámon volt." És szomorkásan indult bevásárolni. Mert mindig segített a mamájának, és szeretett is üzletekbe járni. Őt is szerették az üzletekben, mert bár egy icipicit nagy szája volt, azért igen kedves is tudott lenni. De most furcsán, összehúzott szemmel nézett rá a hentes, a fűszeres, az újságos, a virágárus és a zöldséges is. - Hát a Marci hol van? - kérdezték. - Én vagyok - mondta rosszat sejtve Marci. - Nono! - így a hentes. - Na ne! - így a fűszeres. - Naná! - így az újságos. - Nana! - így a virágárus. - No ne! - így a zöldséges. - Merthogy a Marci egy szép szeplős gyerek, te meg egy sápatag kis fehér bőrű. Nem mondjuk, nem vagy csúnya gyerek, de a Marcihoz képest! Ajaj - mondták és legyintettek. És bizony aznap Marci egy kicsit mócsingosabb húst, tegnapibb kenyeret, tegnapelőttibb újságot, hervatagabb virágot és halványsárgább sárgarépát kapott, mint máskor. Elkeseredetten rohant fel a lépcsőn, majdnem sírt. - Mi bajod? - kérdezte a mamája. - A szeplőim - sóhajtott Marci -, a szeplőimet akarom! Nosza, nekiláttak, keresni kezdték őket a lakásban. Még a szőnyeg alá is benéztek. De egy fia szeplőt sem találtak. Mit volt mit tenni, Marci nekivágott a városnak. Elment a Talált Tárgyak Osztályára. - Jó napot! - köszönt. - Jó napot! - válaszolta a Talált Tárgyak Osztályának főnöke, egy szemüveges, öreg bácsi, s közben fel se nézett az újságjából. - Esernyő? Kesztyű? Aktatáska? Pénztárca? Vagy netán a fejét méltóztatott elveszteni? - A szeplőimet keresem - mondta Marci. - Milyen volt? - Barna, kerek. Mind a hetvenhat. Az öregúr felállt, odament egy nagy polchoz, és beletúrt a limlomok közé. Leemelt egy palacsintasütőt. - Nyele volt a szeplőjének? - kérdezte. - Nem - hebegte Marci. - Akkor ez nem az - állapította meg az öregember, és visszatette a palacsintasütőt. Aztán Marci elé rakott egy diszkoszt, egy csészealjat, egy pudingot, egy ceruzahegyezőt, egy lencsét, egy borsót, egy babot, egy széntablettát, egy cipőgombot, egy inggombot és egy pulykatojást. - Tessék, mind kerek és barna. Melyik az? - Sajnos, egyik se - szomorkodott Marci, és irigykedve nézte a pulykatojást. A Talált Tárgyak Osztályáról a rendőrségre ment. Itt egy őrmester fogadta. - Szóval szökött szeplőket keresel? - Igen. - Részegesek? - Nem. - Loptak? - Nem. - Raboltak? - Nem. - Mit vétettek a törvény ellen? - Semmit - mondta Marci. - Hát akkor? - tárta szét a karját az őrmester. Elnyargalt hát Marci a tanácsra. - Szeplőügyben? - ráncolta a homlokát a portás. - Talán az állattenyésztési osztály illetékes. Az állattenyésztési osztályon egy bácsi éppen egy lovat rajzolt a falra. - Szeplő??? Talán szép ló ügyben, fiacskám! - Nem szép ló, szeplő - morogta Marci. A bácsi a fejét rázta, és nagy igyekezettel satírozta a ló sörényét. - Talán a növénytermesztésnél - mondta. A növénytermesztési osztályon egy barátságos fiatalember ült, a bal füle mögött egy tulipán, a jobb füle mögött egy muskátli virított, a mellényzsebébe tűzve meg egy búza-, egy árpa- és egy rozskalász. - Szeplő? Egy pillanat. - Föllapozott egy nagy könyvet. - Várjunk csak... szépcsalán, szépecske, széphártya, szépike, széplegényfű - olvasta a könyvből, és felkiáltott: - Megvan! Szeplőlapu! Ezt keresed? - Nem laput, a saját szeplőimet - magyarázta Marci. A felvirágozott fülű elkomorodott. - Pedig olyan szép ez a szeplőlapu. Úgy is hívják, hogy Boldogasszony csepegtette fű, forrasztófű, méregvonófű, párducfű meg viaszfű. A fiatalember belemelegedett az olvasásba, már nem is nagyon törődött Marcival. - Azt is felolvasom neked - kiáltotta -, hogy a szittyót hányféleképpen hívják! Marci óvatosan kihátrált a szobából, de a fiatalember észre se vette, sorolta csak a szittyó neveit. Marci még a lépcsőházban is hallotta: csirikló, csuhi, fülemülefű, kancsuka, kasztikó, semők, sisák, sörkefű, szövőke. - Ej - sóhajtott odakinn -, kasztikó, semők, sisák! Hol lehetnek a szeplőim? Még szerencse, hogy meglátta Mikkamakkát. Egy ligeti padon ült Mikkamakka, és lógázta a lábát. - Hát te? - kérdezte tőle Marci, és lehuppant mellé a padra. - Kóbor szeplőket figyelek - mondta Mikkamakka -, nagy ma a szeplőjárás. - Csak nem? - csillant fel Marci szeme. - Hány szeplőt láttál? - Hetvenhatot - mondta Mikkamakka, és a szeme sarkából Marcira pislantott. - Itt masíroztak. Gyalog mentek szegények, mert nem volt villamosjegyük. - Merre mentek? - kérdezte izgatottan Marci. - Erre - mutatta Mikkamakka. Marci meg uzsgyi, már ott se volt! Rohant a szeplők után. Meg is találta őket hamar. Egy árokparton ültek és szomorkodtak. Hetvenhat szomorú szeplő. Azaz csak hetvenöt, de ez majd később derül ki. - Olyan jó lenne, ha visszajönnétek - mondta nekik Marci. A szeplők gyanakodva néztek rá. - És nem szidsz többet bennünket? - Soha - mondta mély meggyőződéssel Marci. - Nem mondod, hogy rondák vagyunk, hogy csúfak vagyunk, hogy rettenetesek vagyunk, hogy ocsmondák vagyunk? Marci rázta a fejét. A szeplők erre visszamasíroztak az arcára. Marci már-már elmosolyodott, amikor valami furcsát érzett. - Mindnyájan megvagytok? - kérdezte aggodalmasan. - Egy pillanat - mondta az, amelyik a fülcimpáján ült -, megszámolom. - Aztán ijedten fölkiáltott: - Szeplő Szepi elveszett! Nincs senki az orrod tövén. Nosza, keresni kezdték. Ez már könnyebben ment, mert a szeplők is segítettek. Meg is találták hamar. Egy akáclevélen ült. - Szervusz, Szeplő Szepi, gyere vissza te is! - mondta neki Marci. De Szeplő Szepi rázta a fejét. - Nem mehetek - mondta -, mert akkor ez egyedül maradna. - És maga mellé mutatott. Ekkor vették észre - Marci és a szeplők -, hogy Szeplő Szepi mellett ül valaki. Egy ijedt, idegen kis szeplő. - Bemutatom Szeplő Sziszit - mondta Szepi. - A legjobb barátom. Szegény nagyon magányos. - Bizony - mondta Szeplő Sziszi -, csak kódorgok, csámborgok, kujtorgok, csavargok, lézengek, lődörgök, de szerencsére most már van egy barátom. Igaz, Szepi? - Igaz - mondta Szepi szomorúan. - S ezután már együtt kódorgunk, csámborgunk, kujtorgunk, csavargunk, lézengünk és... és... mit is mondtál még? - Lődörgünk. - Igen, lődörgünk, mert mi sosem hagyjuk el egymást. - Tudjátok mit? - mondta erre Marci. - Sziszi is költözzön az orrom tövére. Van ott még hely Szepi mellett. - Igazán?! - kiáltották boldogan mindketten, és odapattantak Marci orra tövére. Sziszi még kicsit izgett-mozgott a boldogságtól. - Gyönyörűséges! - mondta. - Legjobb szeplőnek lenni egy orrtövön. - És a fülcimpa, az neked semmi? - méltatlankodott az, aki Marci fülcimpáján lakott. De nem törődött vele senki. Hazaértek. - Na végre, hogy mindnyájan megvagytok - mondta Marci mamája, aztán jobban szemügyre vette a fiát. - Azért valami furcsa van rajtad. - Talán Szeplő Sziszire gondolsz - mondta Marci. - Nem engedhettem, hogy kódorogjon, csámborogjon, kujtorogjon, csavarogjon, lézengjen, lődörögjön, barát nélkül szomorkodjon. Hát így történt. S ha találkoztok egy szép kisgyerekkel, akinek éppen hetvenhét szeplője van, hát az a Marci.