MeseAkadémia

A telihold egyszeriben azon kapta magát, hogy megakadt a Református templom tetején, büszkén trónoló csillagban. Elsőre, el sem tudta képzelni, hogyan is fordulhatott ez elő, hiszen van annak már vagy néhány millió éve is, hogy rendszeresen ezen az úton baktat. Az utolsó pár száz évet tekintve, sem volt semmi rendkívüli, amely a jelenlegi balesethez, elfogadható magyarázatul szolgálhatna. Akkor, meg vajon még is, mi történhetett? Hiszen, valaminek el kellett ütni a megszokottól, mert a Hold bizonyosan tudta, hogy nincs italos állapotban, tehát, erről nem fújhat, az az annyit emlegetett szél. No, de az elakadás, meg mégis csak tényként van jelen. Letagadni, meg lehet kísérelni, de a lebukás elkerülhetetlen, hiszen az enyhén fluoreszkáló holdfény, ott árulkodik a Református csillag három ágán is. Megtépázott ruháját, ugyan, gyors mozdulattal a nem látható oldalára fordította, de a csillagot már nem maradt ideje letörölni. Sajnálatos tény, hogy égi útján, csak egy irányban képes haladni, így nem tudott vissza menni az árulkodó nyomokért. Erősen úgy fest,- gondolta,- hogy kénytelen lesz az esetet rekonstruálni. Legalább is, többször úgy hallotta, hogy a zsandárok esküsznek erre a módszerre. Akkor rajta! Tehát az úgy volt, hogy kissé unatkozva, az álmosságtól elnehezült pillákkal közeledett a Zalai dombság felé. Kedvét lelte ebben a dombról le, dombra föl játékban. Volt ebben valami lélekvidító játékosság, bár pontosan megfogalmazni még sohasem tudta, ám az is lehet, hogy nem is akarta igazán. Ügyesen vette a lendületet, mint mindig, hogy szépen átlibbenjen a közeledő falu felett, és úgy tűnt, hogy megy is minden, mint a karikacsapás. Hanem, ahogy a Református templom tetejét kerülte, lepillantott, mint az utóbbi nyolc évben, minden alkalommal, hogy lássa a kedvesen gyarapodó, cseperedő faházat. Nagy örömét lelte ebben a piciny, ékszerdoboznak számító, kedves épületben. Nem kevesebb örömöt jelentett számára, ha az épület tulajdonosát is láthatta. Igen, mert ez a kedves karcsú teremtés, ez a mosolygós, csinos nő, mindig olyan bájos és vidám. Egyszerűen látszik rajta, hogy imádja ezt az házikót, a hozzátartozó minden apró részletével együtt. A kertet a kerítéssel, melyet ő festett, a fákkal, virágokkal, amiket ő ültetett. Kávéterasz, piciny tó, kényelmes árnyas pad, ledes lámpák, szederfa, egyszóval sorolni is sok. Még az időnként arra kóborló süncsaládot is komoly rajongással vette körül, ez a drága lélek. Természetesen a holdnak, mindez roppantul megnyerte a tetszését. Azt külön élvezte, hogy a nő, mindig megcsodálja őt, különösen ilyenkor telinek mondott állapotában, langymeleg nyári estén. És lám, nem hiába való ez a rekonstrukció. Abban a pillanatban történt a hiba, amikor meglátta a nőt és hüledezve volt kénytelen észlelni, hogy bizony jelen esetben a drága figyelmét ez a szép nő, ebben a pillanatban nem ő rá fordítja. Úgy ám, hiszen szemmel láthatóan nincs egyedül. Egy férfi áll mellette, és nézik egymást. És nem csak, hogy nézik, de ebben a pillanatban meg is csókolják egymást. Ezen, annyira elámult, hogy közelebbről is meg szerette volna szemlélni. Így esett, hogy a hirtelen magasságváltás nyomán, beleakadt a csillagba. Szégyen ide, vagy oda, ez bizony már így történt. A dologban, annyi vigasza volt, hogy újfent hallotta a nő barátságos nevét, amikor a férfi azt mondta: Egészen megbabonázol engem Tüneményes Kedvesem! A csókodtól úgy látom, mint ha a telihold beleakadt volna a templom csúcsán lévő csillagba. Komolyan mondom, még a nagyesküt is letenném rá! Mire a Tüneményes Kedves oda nézett, ő már rendezte sorait. Azért megjegyezte magában, hogy Kustánszeg az a hely, ahol nagyobb figyelmet kell fordítani az ügyekre, mert a rutinból történő áthaladás itt veszélyes, hiszen itt lakik, nyaranta ez a szédítő, figyelem elvonó, csinos jelenség, akit Tüneményes Kedves-nek hívnak!